Könnyeimmel küszködve dobálok be egy hétre elegendő ruhát a hatalmas sporttáskámba. Csak fortyogok magamban, miközben igyekszem tudomást sem venni a földszinten üvöltöző szüleimről. Park Haneul, 21 éves, egyetemista. Ja nem, bocs, csak egy lázongó idióta, aki épp készül kiszökni a saját otthonából, szülei sértő szavai elől. Rendkívül érett, valóban egy 21 éveshez méltó viselkedés. Minden esetre a töltőmet, fülhallgatómat és a telefonomat a cuccaim után dobom, s a komódomon heverő kocsikulcsot felkapva kitekintek az ablakomon. Céltudatosan lefelé nézek, kalkulálva, mégis hány métert kell ugranom. Hatalmasat sóhajtok, s tudva, már nincs visszaút, kinyitom az ablak ajtaját. A hideg, téli szél kellemetlenül, szinte már tolakodóan simogatja arcomat, így egy enyhe grimaszt vágok. Egyre csak hallom, ahogy közelednek a bántó szavak, így nem sokat hezitálva kidobom az ablakon a táskámat, én meg zsupsz, utána. Még szerencse, hogy csak az elsőn lakom, így nem kellett akkorát ugranom, bár a földet érésemet így is cifra káromkodások követték. Felkapom a táskám, és a zuhanás hatására még egy picit bicegve, de elsietek a már kétszáz éves autómig. Bepattanok, s már ott sem vagyok.
Csak úgy cikáznak a gondolatok a fejemben, miközben a kormányon dobolok ujjaimmal. Ide-oda pillantgatok, hogy mégis merre kellene indulnom, miközben a pirosnál várok. Későre jár, a boltok nagy része már zárva, szórakozóhelyre meg nem igazán fűlik a fogam menni. Szállást kéne keresnem, de mégis merre? Rokonokhoz eszem ágában sincs menni; egyik flúgosabb mint a másik. Hotelra nem igazán futja a maradék zsebpénzemből egy éjszakára sem, nem hogy egy hétre, vagy akár huzamosabb időre. Ahogy ezen agyalok lázasan, egy apartmant pillantok meg, egy hatalmas Felkelő Nap felirattal a tetején. Viszonylag szimpatikusnak tűnik, és ugyanakkor nem is olyan puccosnak. Leparkolok az épület előtt, s cuccomat a hátsó ülésről kirángatva felnézek az épületre. Ráz a hideg, mert voltam olyan IQ-bajnok, hogy elfelejtettem dzsekit venni. Január kellős közepén. Hát gratulálok Haneul, igazán zseniális vagy!
Nagy bátorságot veszek, s belépek az apartban óriási üvegajtaján. A szememet bántják a hirtelen jött erős fények, amik a kinti, gyér világítás után érnek. Amint kitisztul minden, egy kedvesen mosolygó, félig kék hajú lányt pillantok meg. Recepciós. Furcsán fest a természetellenes hajszín, de hamar megszokom. Odaballagok hozzá, és fáradtan sóhajtok egyet.
- Jó estét! Üdvözöllek a Felkelő Nap apartmanban! Miben segíthetek? – érdeklődik vidáman csengő hangján. Akaratlanul is mosolyra görbül a szám ettől.
- Jó estét! Megkérdezhetem, hogy mennyibe kerül egy lakás úgy... Egy hétre? – teszem fel a kérdést, bár előre félek a választól. Tudom, hogy nem lennék képes állni a költségeket, de a teljes kétségbeesés vezérel, valamint várok egy égi csodára. Kár, hogy nem hiszek az ilyesmiben. – Tudod, most szabadultam otthonról, és rohadtul nincs hova mennem – szólalok meg, picit lejjebb véve a hangerőmet, mintha bárki is meghallhatná, amit mondok ebben a kihalt hallban. – Csak egy hétről lenne szó, utána valószínűleg visszamegyek az őseimhez – nevetem el magam zavartan; érzem, hogy a hangom átvált könyörgőre. – Van kétszázezer won készpénzem, a többit akár le is dolgozom! Sőt, nekem elég, ha abban a sarokban kucoroghatok estére! – mutatok valamelyik irányba, bár már fel sem tűnik, mit hadoválok össze-vissza. Egyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy a lány kuncog. Várjunk csak. Most kinevet?
- Ne aggódj, nem egy ötcsillagos szálloda vagyunk, hogy kétszázezerből ne jönnél ki egy hétre! De ha van kedved, akár hozzám is beköltözhetnél – biccenti fejét egy picit oldalra. Hirtelen magyarázkodni kezd – valószínűleg azért, mert elég meglepett fejet vághatok. – V-vagyis... Persze, ez így furán hangozhat egy idegen szájából, de az istenit neki, olyan keservesen és megtörten estél be, mint aki a világ minden problémájával egymaga küszködik – kacag fel. Nos, nem sokat téved. – Kwon Subin vagyok, örvendek! – hajol meg előttem, mire azonnal zavarba jövök. Túl közvetlen ez a lány. Nem mellesleg pedig azt akarja, hogy költözzek hozzá! Jó ötlet ez?!
- Park Haneul – hebegem a nevem, miközben a döntésképtelenség teljesen magával ragad. Végül csak összeszedem magam, s válaszra méltatom a kíváncsian pislogó lányt. – Igazán jó lenne, ha befogadnál. Ha esetleg nem jönnének ki jól a dolgok – motyogom lehajtott fejjel. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Subin a nyakamba ugrik, és nagy lelkesedésében halálra szorongat. Te jó ég, hova keveredtem?
Visszaölelem a teljesen bepörgött kékhajút, s beszívom édes parfümének illatát. Ahogy eltol egy picit magától, jobban szemügyre veszem az amúgy egészen csinos lányt. Igényes, ám egyszerű smink, fehér blúz, nyakában egy masni és egy szimpla fekete szoknya. Semmi különleges nem volt benne, de mégis ez tette őt elképesztően széppé. Ahogyan az épület ablaka előtt áll, ami szinte már magát a falat jelképezi, egészen varázslatosan fest.
- Nos, kedves Haneul, akkor üdv itthon! – ajándékoz meg ismét széles mosolyával. – A mi lakásunk a második emeleten van, szóval nem kell sokat cipekedned. Bár ne tévesszen meg a lift látványa, mert az jelenleg nem üzemel – hallatja ismét kacaját. – A többieknek azért majd mutatkozz be, hogy mégis ki vagy, de azért dobok fel nekik egy üzenetet. Körülbelül egy óra múlva találkozunk! – búcsúzik, majd még egy utolsó ölelésre magához húz. Ezt már bátrabban viszonzom, bár a többiek szó hallatán nem igazán érzem magam túl jól. Még veled is meggyűlik a bajom, kedves Subin, nemhogy még több ismeretlen személlyel. Bár, ne aggódj, ez egyáltalán nem a te hibád...
Táskám szolid társaságában battyogok fel a lépcsők végtelen emelkedőjén, míg végül megérkezek az omniózus lakáshoz. 14-es. Mégis milyen elborult rendszer alapján számozzák ezt? Ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben kopogok be az ajtón, amit szinte azonnal ki is nyitnak előttem. Két bárgyún vigyorgó fej látványa tárul elém, az egyik tejfelszőke, míg a másik fekete, mint az éjszaka. Várjunk csak. Itt fiúk is laknak? Subin, mégis mibe rángattál bele?!
