A múlt sérelmei

Mivel elfáradni látszunk, ezért egy gyorskajálda felé bandukolunk. Annyi zsákunk van, hogy szinte alig látunk ki közülük, majd egy asztalhoz lehuppanva fújjuk ki magunkat. Bin felajánlkozik, hogy elmegy kajáért, így én a cuccokra vigyázva egyedül maradok. Bár, nem sokáig.

- Szia Haneul – hallom meg az ismerős hangot. Félve fordulok hátra, és a nem rég látott, különleges vigyorral találom szembe magam. Neked is szia...

- Hát nem is köszönsz? – kérdezi mosolyogva a mellette álló. Motyogok egy sziát, hogy eleget tegyek kimondatlan kérésüknek, majd azon kezdek el parázni, hogy igazából egyáltalán nem is emlékszem a nevükre. Basszus, ez de ciki! Valami B betűvel kezdődőeket emlegetett Hoseok...

- Te Hanbin, mi még be sem mutatkoztunk. – Mintha csak a fejemben olvasna! Különleges képesség, huh... Várjunk csak... Hanbin?! – Én Kim Jiwon vagyok, de általában csak Bobbyként emlegetnek – biccenti oldalra fejét Bobby, miközben fürkésző tekintetével engem vizslat. – Ő pedig itt Kim Hanbin, vagyis B.I... Bár, senki sem hívja így – röhögi el magát, mire az említett zavartan oldalba böki őt. Tehát Bobby és B.I. S valóban!

Gőzöm sincs, mit mondhatnék még, így zavartan az asztal mintázatát kezdem el pásztázni. Fejemben egyre csak Hoseok szavai járnak. Ne nagyon barátkozzak velük. Ezt mégis mire érthette? Rossz emberek lennének?

- Amúgy nem lenne kedved egyszer eljönni velünk valahova? – kérdezi oldalra biccentett fejjel Hanbin, mire riadtan rákapom a tekintetem. Úgy elkalandoztam, hogy kérdése a kelleténél is váratlanabbul érint. Mi van, ha Hoseok azért figyelmeztetett, mert Jiwonék perverz gyilkosok, akik hozzám hasonló, védtelen lányokat erőszakolnak, majd ölnek meg? Esetleg drogkereskedők, akik engem is bele akarnak ráncigálni abba a világba? Nos, azt hiszem, erről egyáltalán nincs szó, hisz ahogyan elnézem ezt a kettőt, a légynek se tudnának ártani. De akkor mégis mi lehet az oka? Jaj, ne már Haneul! Ne értetlenkedj már! Menj oda, és kérdezd meg!

- Nem megmondták már nektek Yoongiék, hogy kopjatok le a francba? – lép színre Bin – ezzel megszakítva az igen csak zavaros gondolatmenetemet – kinek hangjában csak úgy cseng az idegesség. Egy tálcával ácsorog a páros előtt – akik idő közben nyílván felé fordultak –, s minden egyes porcikájából az sugárzik, hogy bármelyik másodpercben hozzájuk vághatja annak tartalmát. Azonban a duó csak bárgyún vigyorog rá, nem reagálva semmit az előbb elhangzottakra. Hiába, Bin szúrós tekintete csak hamar távozásra bírja őket, bár egy utolsó megjegyzést még megejtenek felém: 

- Mi még találkozunk – kacsint rám Jiwon, majd egy ördögi vigyorral az arcán távozik, B.I-jal az oldalán. Te jó ég, ez eléggé abszurd volt!

A nap hátralevő részében Bin igazán furcsán viselkedik, s nem is kell olyan sokat várnom arra, hogy ennek okára fény derüljön. Mivel Namjoon kitalálja, hogy felmehetnénk megnézni a naplementét a tetőre, így az egész bagázs összegyűlik, és hát bizony akad téma bőven. A srácok sok mindenre kíváncsiak velem kapcsolatban, amit még mindig nehézkésen kezelek, azonban igyekszem a lehető legkorrektebben megválaszolni a különböző kérdéseiket. Így viszont róluk is kiderülnek ám dolgok, és bizony meg kell, hogy állapítsam: rengeteg dologban hasonlítunk! Jungkook és Taehyung például imádnak drámákat nézni, míg Jimin inkább moziba járós, valamint imád vásárolni, leginkább Hoseokkal és Yoongival együtt; Namjoon és Jin pedig világjárók, akik ígéretet is tesznek, hogy legközelebbi utukra magukkal visznek. Egyszerűen túlságosan is kedvesek velem, ami rettentően zavarba hoz. Érzem, hogy arcom folyamatosan ég, és nem bírom abbahagyni a folyamatos vigyorgást. Mondjuk, nem mintha emiatt pont aggódnom kéne; kedvem csakhamar lankadni látszik, amikor előkerül az egyetlen kínosnak mondható téma, ami rögtön befagyasztja a hangulatot. Hát persze.
- É-én ezt már nem bírom! – fakad ki Subin, akin tényleg látszik a gyötrődés, hiszen egész délután néma csendben ücsörgött, miközben magában tépelődött. Pedig ő aztán mindennek tűnik, csak ilyen típusnak nem. Biztosan nagyon szenvedhetett... – Hoseok, honnan ismeri az iKON Haneult? És miért nem figyelmeztetted szerencsétlent?! – támadja le egy gyilkos pillantással az említettet, aki csak meghökkenten pislog. Nem tudja mire vélni az egészet, de azért hamar leesik neki a szituáció.
- Találkoztatok velük? – sóhajt fáradtan Hope, mire biccentek egy aprót. Alsó ajkát tépkedi, ahogyan keresi a megfelelő szavakat. A többiekre is rátelepszik az idegesség; mindenki feszülten figyeli Hoseok minden egyes rezdülését. – Tudod, nem igazán szeretem felhozni ezt a témát. Főleg nem idegenek előtt – Itt nyel egyet, amint kihangsúlyozza eme szót. – De a francba is, hamar megkedveltelek, és amúgy is, jogod van tudni, mire figyelmeztetlek, szóval egye fene... – fonja össze maga előtt karjait, mintha csak a hideg rázná. Szemeit lehunyva kezd bele ismét mondandójába.  – Három évvel ezelőtt volt egy barátnőm, Miye. Lényegében összevesztünk egy tökre pitiáner szarságon, aztán sértődésből Bobbyékhoz rohant. Három nappal később holtan találták pár utcával arrébb egy sikátorban. A rendőrség csak egy egyszerű rablásnak minősítette, de nem hittem nekik. Nem is igazán foglalkoztak az üggyel... – Pólójának alját gyűrkészi; viselkedéséből még most tükröződik a fájdalom, valamint a vígasztalhatatlan szomorúság, bánat. Néma csend borul a társaságra, csak a város zajait hallani. – Ha most megbocsátotok – motyogja, majd hajába túrva feláll a földről, s sietve távozik a tető nyújtotta szabadságból. A sokkhatás engem csak ekkor ér el, így szám elé kapva a kezem, meredten bámulom a földet. Dübörög a fülemben a vér, én meg ismét a gondolataim forgatagába merülök.
Nem, nem ez az első eset, hogy a halál viszonlyag ilyen közel érint. Vesztettem már el szerettemet, sajnos nem egyszer. Azonban hiába szerettem őket, sosem kerültek hozzám igazán közel. Egy barátnő más. Főleg, ha a kapcsolat valóban komoly, bár ahogyan Hoseok mesélt erről, kétség sem fér hozzá, hogy az ő részéről mindeképpen az volt.
Szó nélkül mozdulok, s minden erőmet összeszedve futok Hoseok után. Nem hagyhatom egyedül. Miattam kellet ismét felbolygatnia a múlt történéseit – illene nekem is megnyugtatnom. A többiek nem szólnak utánam, nem állítanak meg. Nem vagyok biztos ennek okában, ám nem is nagyon érdekel. Ezt most nem fogom elcseszni.
Itt állok, a 14-es lakás előtt, amit már akár a sajátomnak is nevezhetnék. Ugyanaz a virágmintás tapéta vesz körül mindenhol, mint két nappal ezelőtt. Simán beléphetnék az ajtón, engedély nélkül. De tudom, ez most nem az a helyzet. Nem, nem tehetem ezt most meg, és én ezzel tisztában vagyok. Kopognom kell, meg kell várnom a válaszát – tudatnom kell vele, hogy nincs egyedül, azonban rárontani sem szabad. Megteszem, amit kell, s hamar válasz is érkezik. Jöhetsz. Nos, legalább nem utasított vissza. Ez már mindenképpen pozitívnak mondható, nem?

- Jézusom, kérlek mondd azt, hogy nem sajnálni, ölelgetni, és lelkizni jöttél – emeli rám tekintetét Hope, egy keserű mosoly kíséretében, ahogyan lábát lógatva ücsörög a konyhapulton. Egy hasonló arckifejezés mellett megrázom a fejem. – Akkor jó. Különben elég hülyén érezném magam, elhiheted – neveti el magát, mire akaratlanul is felfelé görbül a szám. Hiába az idegesítő stílusa, azért ilyenkor csak megnyugtatólag hat az a hülye vigyora a fején. – Bár, azért azt az ölelést nem bánnám – tárja szét karjait, még mindig röhögve. Nagy nehezen beadom a derekam, és bátortalanul odalépek hozzá egy szemforgatás kíséretében, mire szép lassan magához húz. Kellemes illatát mélyen beszívom, s figyelmemet egyre csak egyenletes szuszogása köti le. – Tudod – szólal meg picit rekedtes hangon –, Miyével nagyon jó volt a kapcsolatunk. Borzasztóan szerettem őt, így az elvesztése hatalmas ürességet és bánatot hagyott maga után... De azt hiszem, most vigyorogva néz le ránk odafentről – szorít magához jobban, mire a szívem a szokásosnál hevesebben kezd verni. Igyekszem légzésemet kordában tartani, de az arcomat elöntő pírrel már nem igazán tudok mit kezdeni. Úgy alapvetően a helyzettel nem tudok mit kezdeni! Ez a hirtelen kedvesség annyira váratlanul ér, mint amikor az ember nekimegy az üvegajtónak. De komolyan. Egy szót alig bírok kinyögni, és úgy tűnik, ezt a Sötét Lovag is észrevette ám, hiszen egyre csak erősödő kuncogását hallom. – Gyere, menjünk fel, a többiek már biztos aggódnak! – ragadja meg a kezem, s kiráncigál a lakásból, egyenesen a tetőre.
Jól érzem magam. Igen, a borzasztó hideg ellenére is tökéletes a délután, amit a Bangtannal és persze Binnel töltök. Olyan idilli ez az egész, ahogyan itt, több tíz méter magasból nézzük a várost, miközben nem aggódunk senki és semmi miatt. Nincsenek problémák, megoldatlan gondok, örökös sötétség. Csak mi és Szöul.
Kicsivel több, mint egy hét telik el, közben pedig kezd urrá lenni rajtam a rendszeresség. Általában már olyan kilenckor fent vagyok, kibotorkálok a konyhába, ahol a HoBin duó már egy bögre tejeskávéval vár. Amíg mi kint beszélgetünk, Yoongi is megérkezik, aki csak kómásan nyöszörög mellettünk, mi pedig folytatjuk a társalgást – ehhez persze a későbbiek folyamán csatlakozik is. Subin pontban tízkor lemegy a hallba, hogy átvegye a szolgálatot, egészen este tizenegyig. A srácok olyan négy körül indulnak a bárba, hogy elkezdjék a munkát, addig én Bint szórakoztatom a hallban. Egyszer mondjuk Namjoon elkapott minket egy ilyen diszkurzus közben – ami ugyebár ha két lány között zajlik le, akkor nem igazán nevezhető nyugodtnak –, de csak mosolyogva annyit mondott, hogy örül, hogy végre van valaki, aki foglalkozik Binnel az üresjáratokban is. Olyan fél öt körül  eszünk valami gyorsat, aztán én felballagok a lakásunkba, és készülni kezdek. A tökéletes smink felkenése után már készen is állok az újabb műszakra, így vidáman lesétálok a Keleti Szelekbe, ahol már az öt fiú vár. Átvedlek a munkaruhámba, aztán kezdődhet is az este. A vendégek még mindig iszonyat kedvesek, ami egyre nagyobb önbizalmat ad nekem, így minden egyes alkalommal határozottabban lépek eléjük, hogy felvegyem a rendelésüket, valamint szóba elegyedjek velük. Ezt persze a főnökök is jó szemmel nézik, néha meg is dícsérve a kommunikációs készségeimet (?). Hajnali kettő, indulás haza. Érdekes módon a napokban nem nagyon látni az iKON két bajlós tagját, ami nyílván borzasztóan kíváncsivá tesz. Anyámék mindig is arra tanítottak, hogy sosem szabad mások dolgába beleütni az orrunkat, azonban erről inkább később mesélnék. Vagyis, nem is igazán sokkal. Hiszen ezen az átlagos csütörtök hajnalon mi máson is járhatna az eszem, ha nem a két csapat – vagyis, hogy pontosítsak, a Bobby és Hope – közt fennálló konfliktuson? Gyilkosság, huh? Kizárt. Hiába tartok egy kicsit Jiwon fölém tornyosuló alakjától, általában megérzi az ember, ha valami gyanús van a viselkedésében. Vagy nem? Minden esetre a telefonomért nyúlok, és kihasználva, hogy a lakótársaim már alszanak, s a lakás eddig még nem ismert erkélyére vánszorgok ki, egy köntös társaságában.
Szemeim a forgalmas utat pásztázzák, miközben várom, hogy a vonal tulsó végén végre megszólaljanak. Nem is telik el sok idő, s az ismerős hang mosolyt csal az arcomra.
- Szervusz Haneul! Miben segíthetek?

Double B

Vigyorgok, mint egy tejbetök, miközben folyamatosan az jár a fejemben, hogy ennél jobb már nem is lehetne. Egy nap alatt új szállást, munkahelyet, valamint barátokat is szereztem. Egyre jobb vagy, Haneul. Csak így tovább!

Már legalább harminc-negyven embert szolgáltam ki eddig, és már kezdek kifáradni. Szociálisan. Nagyon aranyos és kedves, valamint vicces emberek járnak a Keleti Szelekbe, de – hogy őszinte legyek – nem vagyok én ehhez hozzászokva. Amikor a piacon dolgoztam, leginkább csak a háttérből figyeltem a dolgokat. Azokat a praktikákat, amiket ott lestem ki, még a gyakorlatban nem igazán használtam. Nos, mondhatni eddig.

- Te Haneul! – karolja át hirtelen a vállamat Yoongi, egy hatalmas vigyorral az arcán. – Egészen belelendültél a pincérkedésbe – konstatálja végigpillantva rajtam. Már ő is kezdi?

- Igen, azt hiszem – igazítom meg a hajamat. Tökéletes pótcselekvés idegesség levezetésére.

- Hopikánk is kiszúrta ám, hogy milyen kis ügyeske vagy. – Ha lehet, ajkai még szélesebbre húzódnak. – Bizonyosan itt a helyed, köztünk – veregeti meg az előbb zsibbadásig szorongatott vállamat, majd szórakozottan nevetgélve otthagy engem. Ráncolt homlokkal követem tekintetemmel távolodó alakját, majd egy vállvonással annyiban hagyom a dolgot. Azért nagyon remélem, hogy nem mindig ilyenek...

Egyre kevesebb ember lézeng a bárban, hiszen az óra lassan hajnali kettőt üt. Észre sem veszem, hogy mekkorákat ásítok, csak néha Taehyungék jegyzik meg, hogy "igyekezzek nem bekapni őket". Nos, én próbálkozom.

Az utolsó vendég is távozni készül, mi meg asztalokat törlünk, valamint pakolunk. Bár Jeongguk nem nagyon hagyja, hogy bármit is felemeljek – mondtam már, hogy hihetetlen ez a gyerek? –, azért törekszem arra, hogy én is kivegyem a részem a zárás előtti procedúrából. Mivel az asztaloknál nem nagyon tudok segíteni, így Jiminhez bátorkodom, hátha ő el tud még látni valami munkával, hogy ne érezzem annyira hasztalannak magam. Szótlanul a kezembe nyom egy szivacsot, majd orrával a mosogató irányába bök. Nagyszerű.

A magam gondolataiba merülve tisztogatom az alkoholtól bűzlő poharakat. Kezeimen a bőrt égeti a víz, de egyszerűen olyan tompaság ül rá a fejemre, hogy képtelen vagyok átállítani egy picit hűvösebbre. Folyamatosan jár az agyam, hogy mégis mi a fene van Hoseokkal – bár azért meg kell hagyni, hogy Yoongi se semmi –, amikor ráeszmélek, hogy az utolsó korsót is elmostam. Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, majd elzárom a csapot, s monoton léptekkel indulok el az öltöző felé. Belépek a szűkös helyiségbe, s lekapom magamról a kötényt. Leülök az egyetlen pad szélére, lerángatom magamról a tornacipőt, majd a sajátomba visszabújva – s a még csacsogó fiúkat otthagyva – kisétálok a bár nyújtotta kellemes melegből.

Hideg van. Nem is kicsit. Bár Bin kabátja igen vastagnak tűnik, az itt-ott megbúvó kis réseken csak bejön az a csontfagyasztó hideg. Kezeimet zsebre dugom, s dideregve ácsorgok tovább, várva a többiekre, miközben a város fényeit kémlelem. Mindig is megnyugtatott az utcai lámpák gyér fényének látványa. Én városi vagyok, nem tudnék enélkül élni. Ahogyan ezen jár a fejem, elkalandozó szemeim egy hatalmas iKONIC feliraton akadnak meg. A hozzá tartozó szórakozóhely üvegajtaján villódzó fények szűrődnek ki; előtte két ember társalog, akik egyre csak felém pillantgatnak. Te jó ég, ezek közelednek!
- Egy ilyen szép lánynak nem szabadna egyedül ácsorognia ilyenkor – szólal meg az egyik, egy bárgyú mosollyal az arcán. Magas, sötét hajú, laza ruhákba öltözött. Mondanám, hogy semmi extra, de van benne valami, ami igazán egyedivé teszi. – Veszélyes tud ám lenni ez a környék. Mázlid van, hogy mi vettünk észre először – biccenti oldalra a fejét. Összenéz a mellette állóval, és hangos vihogásban törnek ki. Idegesen harapdálom a szám belsejét, miközben csak arra tudok gondolni, hogy legszívesebben elsüllyednék a föld alá. Szorgosan figyelem a cipőm orrát, de a másik fiú az állam alá csúsztatja hosszú ujjait, ezzel megemelve a fejem.

- Baj van, kislány? – kérdezi, s szemei körül megjelennek nevetőráncai, bár telt ajkain nem látszik jókedve.

Megrázom a fejem; kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Kezem magától mozdul, s óvatosan az idegen csuklója köré fonódik. Eltolom magamtól a karját, és hátrálni kezdek. Azonban hiába mennék még távolabb tőlük, valaminek nekiütközök. Hátrakapom a fejem, és meglepetten veszem tudomásul, hogy nem vagyok egyedül. Hoseok az.

- Hey, Bobby, B.I... Rég találkoztunk. – Arcán ijesztő, eszelős vigyor ragyog, szúrós tekintete azonban elárulja valós érzelmeit. Borzasztóan dühösnek tűnik. – De ezt a beszélgetést most itt le is zárhatnánk. Szóval le lehet lépni. – Lehervad a mosoly, s a helyén csak egy félelmet keltő, sötét arckifejezés marad. Egyik karjával átölel, miközben szabad kezével legyint, miszerint lassan valóban ideje lenne távozniuk. Mellkasának nekidőlve érzem, hogy szíve majd' kiugrik a helyéről. Nem tudom mire vélni a hevességet, de tudom, hogy valami nem stimmel. Feszültség lehet a két hely emberei közt, bár ehhez nem kellett Sherlocknak lennem, hogy rájöjjek.

- Ez mégis mi a fasz volt?! – csattan fel Yoongi, amint kiérnek, mire a másik három heves bólogatásba kezd. Nos, erre én is igazán kíváncsi lennék.

- Az a két majom kipécézte magának Haneult – válaszolja hanyagul Hoseok, majd eltol magától, és mintha mi sem történt volna – lám, de ismerős –, elindul hazafelé. Na, még mit nem!
- Jung Hoseok, az istenit neki, állj már meg! – kiáltom utána, miután már egy ideje olyan sebességgel "sétál" előttem, hogy egyszerűen képtelenség számomra utólérni őt. Az említett felvont szemöldökkel fordul hátra, megtorpanva egy pillanatra. – Hihetetlen vagy! Először is, magyarázattal tartozol! Mégis ki volt az a kettő, huh?! – Saját magamat meghazudtolva borulok ki. A szokottnál jóval hangosabban beszélek, miközben érzem, hogy egyre jobban elönt a düh. Az egy dolog, hogy már így is eléggé ki vagyok nekik szolgáltatva, de az nem azt jelenti, hogy szórakozhatnak is velem!

- Két tag abból a bizonyos iKON nevű bandából, akiket még délután említettünk. De ez egyáltalán nem érdekes... Csak ne nagyon barátkozz velük, ennyi az egész. – Arcára újból barátságos mosolya ül ki, aminek sikerül lenyugtatnia egy picit, de még mindig zavar, hogy ennyivel le akar rázni. Hiába, túlságosan fáradt vagyok, hogy tovább ellenkezzek, így inkább csak némán baktatok mellette, ismét elmerülve gondolataim forgatagában.

Az út hátralevő részében Yoongiék is sikeresen beérnek minket, így együtt érkezünk meg a Felkelő Nap biztonságot nyújtó halljába. Subin vigyorogva üdvözöl minket, majd egy hessegető mozdulattal felterelget mindenkit a saját birtokára. Kook, Tae és Jimin integetve búcsúznak, majd versenyt futva – hogy ki ér fel hamarabb (?) – eltűnnek a lépcsőfordulóban. Nos, a mi négyesünk már nem ennyire lelkes; csak úgy vánszorgunk felfelé a lépcsők végtelen során.

A lakás ajtaján belépve mind zombi módjára vesszük az irányt a szobáink felé. Egy-egy jó éjszakát még elhangzik, de már csak arra van igazán energiánk, hogy szó szerint arccal beleessünk az ágy puha matracai közé. Legalább is mi ezt tesszük Binnel.

Hamar elnyom az álom. Legközelebb már csak arra eszmélek, hogy ismét zene szól a nappaliból. Nyöszörögve tornászom fel magam ülőhelyzetbe, és feltűnik, hogy Bin még mindig alszik mellettem. Homlokráncolva fagyok le egy pillanatra – elkésett volna? –, majd miután realizálom, hogy bizony ma vasárnap van, kevésbé ér meglepetésként a dolog. Óvatosan mászok ki az ágyból, nehogy felkeltsem békésen szunyókáló szobatársnőmet – bár, aki ilyen hangos zene mellett képes húzni a lóbőrt... –, majd álmos fejemet dörzsölgetve kibotorkálok a konyhába.
- Jó reggelt álomszuszék! – borzolja össze a hajamat Yoongi, mire rámorgok. – Nocsak? Tán zabosak vagyunk ezen a csodaszép vasárnap reggelen? – pacsiz le vihogva Hoseokkal.
- Valami olyasmi – motyogom, majd egy hatalmasat ásítok. A mikrón lévő órára pillantva gyors kalkulálást hajtok végre, s miután meggyőződöm arról, hogy egyáltalán nem aludtam eleget az éjjel, vágyakozóan sandítok a kávéfőző gépre.
- Kérsz? – emeli meg Hoseok a kezében tartott adagját, mire lelkes bólogatásba kezdek. Sóhaj hagyja el ajkait, majd leteszi bögréjét, és nekiáll főzni egyet nekem is. Yoongi szórakozottan nevetgélve hagy ott minket, és valószínűleg a hifit veheti kezelésbe, mert a szám közepénél váltás történik. ZHU, Skrillex, THEY – Working for it. Furcsállom ízlésüket, hisz egyáltalán nem ez az oldaluk tükröződik a Keleti Szelekben. Ott általában jazz, valamint hasonló beütésű könnyűzene szól, ám itt, a rezidencián, általában rap és dubstep hallható. Hiába, elragad a ritmus, így dobolni kezdek az asztalon. Szinte észre sem veszem, hogy Hoseok már egy ideje mosolyogva figyel, csak akkor, amikor leteszi elém a gőzölgő italt. Konkrétan nevetni kezd rajtam, mire próbálok a lehető legdurcásabban nézni rá, de én se bírom ki sokáig vigyorgás nélkül, aranyos arckifejezését látva. A francba is, Jung Hoseok! Egy-null oda...
- Haneul! – pattog ki végszóra Subin is. – Lenne kedved ma shoppingolni egyet? Említetted, hogy elfelejtettél magaddal kabátot hozni...
Hoseok halkan kuncog, s úgy tesz, mintha fontos dolga lenne a konyhában, de biztos vagyok benne,  hogy csak röhögni maradt. Ettől függetlenül igyekszem nem törődni vele.
- H-hát, nincs sok pénzem, de azt hiszem ennyit még költekezhetek – biccentek mosolyogva. Bin vigyorogva csapja össze a kezeit.
- Nagyszerű! Akkor gyorsan készüljünk össze, és irány a pláza! Rámfér már pár új cucc – kacsint rám, és már el is tűnik a fürdő ajtaja mögött.
Én még a kávémat szürcsölgetem, de hamarosan már váltjuk is egymást Binnel. Cicamosdok egyet, majd a szokásos sminkemet felkenve, és pár egyszerű cuccot felkapva már készen is állok. Bin belémkarolva ráncigál ki a lakásból, mit sem törődve az utánunk kiabáló fiúkkal. Vihogva csapja rájuk az ajtót, s kezdetét is veszi a csajos napunk.
Soha nem volt még részem ilyenben. Mivel nem nagyon barátkoztam senkivel a suliban, így egyik lány sem hívott magával vásárolni, anyukám pedig nem az a shoppingolós, mozizós, csajszis anyuka. Az ilyen "kényszereimet" – ahogyan ő nevezi – mindig magamnak kellett letudnom, ami így nem igazán mondható szórakoztatónak. Vagy is, akkor még annak tartottam, de a mai naphoz képest az összes ilyen kiruccanásom fikarcnyit sem ér. Ezt már maga az indulás is bizonyítja.
Először is megállunk egy bubble tea-ért. Én mangósat, Bin csokisat kér. Poharainkat szorongatva menekülünk be a pláza melegébe a zord január elől, ahol azonnal tömény parfüm-szag csap meg. Régen jártam már bevásárlóközpontban, így hirtelen ér a rengeteg üzlet látványa. Először a ruhaboltokkal kezdjük, ahol legalább két órát eltöltünk a különböző darabok próbálgatásával. Esküszöm, még életemben nem nevettem ennyit! A csúcspont az, amikor Bin egy hatalmas, sárga, bődületesen ocsmány ruhát vesz fel. Konkrétan már majd' a földön fetrengek a röhögéstől. Perdül-fordul benne, én pedig már levegőt sem kapok. Végül egy kabáttal, pár pólóval, egy pár cipővel és két új farmerrel leszünk gazdagabbak. Következő állomás a kiegészítők boltjai. Ennyi kalap a világon nincs, mint amennyit Bin képes felpróbálni! Mondjuk, én se vagyok jobb a lencse nélküli szemüvegeimmel...
Mivel elfáradni látszunk, ezért egy gyorskajálda felé bandukolunk. Annyi zsákunk van, hogy szinte alig látunk ki közülük, majd egy asztalhoz lehuppanva fújjuk ki magunkat. Bin felajánlkozik, hogy elmegy kajáért, így én a cuccokra vigyázva egyedül maradok. Bár, nem sokáig.
- Szia Haneul – hallom meg az ismerős hangot. Félve fordulok hátra, és a nem rég látott, különleges vigyorral találom szembe magam. Neked is szia...

Bangtan Sonyeondan

Kijelentésemet üdvrivalgás fogadja, ami melegséggel önti el a szívemet. Nem tudják, hogy ki vagyok, honnan jöttem, vagy hogy egyáltalán mit szeretnék. Csak annyit tudnak rólam, hogy egy elveszett lélek vagyok, aki az értelmét keresi az életnek. És úgy tűnik, hogy ennyi nekik pontosan elég ahhoz, hogy befogadjanak.

- Szóval noona – kezdi JeongGuk, két falat sütemény majszolása közben. – Mi is történt veled pontosan? Meg úgy egyáltalán. Mutatkozz be rendesen! – vigyorog rám ezerrel, én pedig egyre csak a tökéletes válasz megfogalmazásán gondolkodom.

Végül valóban egy kávézóban kötöttünk ki, s az éhségünkre való tekintettel egy-egy szelet tortát is vettünk. A hely hasonlóan komfortos érzést nyújt, mint a Keleti Szelek, azonban itt a pasztell, cukorka színek dominálnak. Nem hiába hívják Candy Cafénak az üzletet. Mi egy sarokban lévő boxban ültünk, elvonulva többi ember zajától, hiszen nekünk pont elég volt az a moraj is, amit mi magunk adtunk ki.

- Nos – köszörülöm meg a torkomat, s villámat a tányérom szélére helyezem egy óvatos mozdulattal –, én Park Haneul vagyok, ahogyan azt már azt hiszem tudjátok is – pillantok körbe, megbizonyosodva állításom igazáról. – Eddig a szüleimmel laktam, mivel felső-közép után nem igazán akartam fősulira, illetve egyetemre menni. – Hogy került vissza a kezembe a villa, és miért turkálom szét vele szerencsétlen sütit? – Persze ők ezt ellenezték, és hát kezdett elegem lenni abból, hogy folyamatosan piszkálnak a továbbtanulással, hiszen én dolgozni szerettem volna. Először a nagybátyámnál kezdtem, mint grafikus, aztán miután felvett egy profit, a piacon folytattam a munkát. Nagyon sok apró trükköt eltanultam ott, mind kereskedelemben, mind a gasztronómiában – emlékszem vissza a szép emlékekre bárgyú mosollyal az arcomon. – De ez persze nem hozott valami sok pénzt. Ezt – itt felemelem a telefonomat – is alig sikerült kiperkálnom. De megérte – szorítom magamhoz vigyorogva a féltett készüléket. – Szóval tegnap este betelt a pohár, én meg zsupsz, ki az ablakon, és már az apartmannál is voltam. A többi meg már történelem. Én pedig, nos... Hát, nagyon szeretek rajzolni, főzni, olvasni, zenét hallgatni – itt megakadok, mert valaki közbeszól.

(c) tangerine_bear@twitter

- Énekelni meg főleg – vigyorog össze a két bártulaj, majd jót vihogva lepacsiznak a szellemes beszóláson. Ezek komolyan egy szórakozóhelyet vezetnek?!

A délután hátralevő részében sikerül jobban megismernem a bagázst. Először is kezdjük ott, hogy valami Bangtan Sonyeondan néven ismertek. Legalább is állításuk szerint, mert én még sose hallottam róluk. Bár, ami a zárkózottságomat illeti, nem lepődnék meg, ha én lennék az egyedüli tudatlan ember Szöulban. Azt is mesélték, hogy a környéken minden egyes baráti társaságnak van banda neve, mint például a bárral szembeni diszkó tulajdonosaié, akiket iKONnak hívnak. Nahát, mik nincsenek. Emellett pedig egy-két művésznév is feltűnik, de erről majd később.

Először is Bin. Egy nagyon aranyos, pörgős lánnyal van dolgunk, aki benne van mindenféle hülyeségben – legalább is az elmesélt sztorik alapján mindenképp –, s mindenét a turizmusra áldozta fel. Tanulni is akart ezzel kapcsolatban, azonban az iskolában való siralmas jegyei miatt egyik felsőoktatási intézménybe se vették volna fel. NamJoonékhoz ő is hasonló módon keveredett, mint én, akik munkát és szállást ajánlottak neki. Csak úgy, mint most ők nekem.

Apropó NamJoon. Voltak elképzeléseim róla, hogy vajon hogyan is festhet a Felkelő Nap tulajdonosa, de erre aztán végképp nem számítottam. Egy öltönyös, kinyalt, harmincas évei elején járó manus helyett egy sokkal fiatalabb, festett hajú, divatbolond srácot köszönthettem, akiből csak úgy sugárzott a pozitív energia. A többiek csak leaderként, valamint példaképként említették őt. Elvileg még fiatalabb korában valami underground rapper volt (huh, ennek azért utána kell néznem), és valahol egy picit későbbi időszakban ragadt rá a Rap Monster művésznév, ami máig is ismert.

Vezető társa, Kim Seokjin egy földreszállt angyal. Folyamatosan mosolyog, de nem abban az idegesítő, zavarbaejtő stílusban, mint a Hoseok-Yoongi páros, inkább csak olyan kedves, bíztató jelleggel van állandóan a görbület az arcán. Emellett ő is imád főzni, s meghívott az apartman konyhájára, hogy egyszer elleshessük egymás praktikáit. Egészen barátságos ötlet.
Térjünk át a Keleti Szelek bandájára. Kezdjük is a górékkal, mondjuk Yoongival. Fura egy alak, az egyszer biztos. Jó humora van, ám a többiek állítják, hogy a bossnak bizony két énje van. Az egyik ez a tipikus "gyökér Yoongi" – most már valóban utána kéne néznem ennek a szónak –, a másik pedig a "passzív Yoongi". Vele még elvileg nem volt szerencsém találkozni, de azon kívűl, hogy semmire sem hajlandó, nyűgös, és állandóan enni, valamint aludni akar, semmi különös. Ő Suga néven ismert, főleg a bár vendégei hívják így őt. Tehát innen jött a minsuga felhasználónév!
Hoseok a csapat egyik hangulatemberének számít. Folyamatosan bombázza a srácokat a baromságaival, de valami különös csoda folytán egyikőjük sem szólt még rá emiatt. Érdekes. Pedig amikor már harmadszorra kezdte el mesélni az egyik nagyon pihentagyú történetét, akkor már nálam is kezdett betelni a pohár. Nem mellesleg J-Hope néven fut, bár a Hopi is gyakran emlegetett beceneve.
Park Jimin. Nem igazán szeretnék a vörösről sokat mesélni, legyen elég annyi, hogy – bár Bin szerint csak kedvességből ilyen – a kis beszélgetésünk során nem egyszer hozott annyira zavarba, hogy legszívesebben csak sírva kirohantam volna a helyiségből. De komolyan. Miért kezdett el mindenki nevetni azon, amikor megkérdezte, hogy azért dobtak-e ki otthonról a szüleim, mert kiderült, hogy a Playboynál dolgozom akt modellként?!
Kim Taehyung ezzel szemben egy áldás. Néha egy picit ő is sok tud lenni a folyamatos búgócsiga-üzemmódjával, de – őszintén megvallva – igazán aranyos fiú. Sokat kérdezősködött rólam Jeonggukkal együtt, és a kommunikációs problémáimat is nekik köszönhetően sikerült legyőznöm velük szemben. Van egy olyan érzésem, hogy a későbbiek folyamán igazán jól ki fogok jönni velük, amikor már dolgozni kezdünk. Egyébként az ő neve V, ami gőzöm sincs, hogy hogyan juthatott az eszébe. Vagy másokéba. Mindegy, a lényeg, hogy még a Hope-nak, valamint a Sugának is több értelme van, mert ahhoz legalább kaptam valami magyarázatot.
Végül, de nem utolsó sorban, a drága maknae, Jeongguk. Ő konkrétan egy fél évvel hamarabb befejezte az iskolát, mert úgy tartotta kedve. Unta már a nagy felhajtást, így előrehozott érettségivel le is tudta a fáradalmakat, ezután rögtön beállt Yoongiékhoz dolgozni, mint pincér. Elképzelésem sincs, hogy hogyan tudta olyan hamar letudni a vizsgáit, hisz én normálisan, az utolsó év végén is alig tudtam átmenni rajtuk. Zseni a srác, az biztos. Őt általában csak Kooknak, Kookie-nak és Sütinek hívják a többiek. Milyen aranyos.
A kávé után – ami bizony bő két óra alatt került elfogyasztásra – mindenki a saját dolgára indul. Öt óra körül lehet, mi pedig belépünk a bár ajtaján. Közlik velem, hogy kötényt és tornacipőt leszek kénytelen viselni, mint munkaruhát, de nem bánom a dolgot. Mindig is tetszettek az ilyenek. Kookot, Taehyungot és Jimint követve az öltözőbe érkezem, ahova a kötények fel vannak akasztva. A fiúknak könnyű dolguk van, hiszen ők már alapból tornacipőben vannak, ám nekem át kell vennem a csizmám. Valószínűleg észre sem veszik a hiányomat, olyan lendülettel hagynak ott, hogy felrángassam végre a magasszárú lábbelit. Elbambulok cipőkötés közben, és egyszerre csak arra leszek figyelmes, hogy egy sötét alak áll meg előttem. Ráncolt homlokkal egyenesedem ki, hogy jobban szemügyre vehessem a látogatómat, mert emlékeim szerint munkatársaim mind világosabb színeket vettek fel ma.
- Üdv hercegnő – tornyosul felém elégedett, kaján vigyorral az arcán Hoseok, közelebb hajolva hozzám annyira, hogy kellemes parfümének illata megcsapja az orromat. – Gyorsan beilleszkedtél közénk, nem gondolod? – Szemeivel minden egyes porcikámat felméri, amitől eléggé megsemmisülten érzem magam. Mivel rájövök, hogy kérdése nem költői, bólintok egy aprót. Ismét beszédre nyitja a száját, de Jeongguk sietős lépteinek zaja, valamint konkrét megjelenése félbeszakítja őt.
- Jössz, noona? – teszi fel kérdését, még mielőtt realizálná a szituációt, majd miután kezd leesni neki a dolog, zavartan pislogni kezd. – Mármint, ha nem zavarok...
- Dehogy zavarsz, Kookie – lép el tőlem Hoseok, hogy vigyorogva összeborzolja a maknae haját, s mintha mi sem történt volna, távozik az öltözőből. Ez meg mégis mi a fene volt?!
Jeongguk is hasonló, értetlen pillantásokat szór rám, de mivel én magam sem tudom, mire megy ki a játék, csak mosolyogva legyintek egyet. Lehet csak én értettem félre.
- Nos, noona, az lenne a feladatod, hogy ezzel a jegyzettömbbel járod az asztalokat, miközben a vendégek kívánságát teljesíted. Összesen húsz asztalunk van, de persze ez elosztódik hármunk között – mutat magára, majd ránk Taehyung, miközben pontos instrukciókkal lát el, már a bárpultnak dőlve. – Tessék, ez a tied – nyom még a kezembe egy tálcát, amivel hamarosan az italokat, rágcsákat fogom felszolgálni. – Ah, úgy örülök, hogy nálunk fogsz dolgozni! – lelkesedik be ismét, a nap folyamán már sokadszorra. Olyan aranyos, ahogy tud örülni egy-két apró dolognak!
Tekintetemmel akarva-akaratlanul is Hoseokot keresem, de azon kívűl, hogy Jimin már megint rámkacsint, nem látok semmi említésre méltót. Hatalmas sóhaj hagyja el ajkaimat, majd az ajtó kinyitását jelző kis csengő hangjának irányába fordítom a fejemet. Az első vendég! Miután köszöntjük az urat, Kook és V mosolyogva bíztatnak, hogy vegyem fel az első rendelést. Hajrá Haneul, menni fog!
- Annyeonghaseyo! – hajolok meg az idős ember előtt, akinek mosoly kúszik az arcára. – Mit parancsol az úr? – biccentem oldalra a fejem, elővéve a füzetemet, jegyzetelésre készen.
- Jó napot, kishölgy! Egy nagy korsó barna sört kérnék – vigyorog rám kedvesen. Felírom az elhangzott ital nevét, majd egy sietős meghajlás után visszapattogok Jiminhez. Leadom neki a rendelést, majd a csapolást követően boldogan viszem ki azt. Az idős ember megköszöni az italt, mire majd' kicsattanok az örömtől. Egészen tetszetős ez!
- Ügyes vagy, noona! – tapsikol a kis Jeongguk, sikeremet nyugtázva.
- Köszönöm! Nem is olyan nehéz ez, mint gondoltam – hajtom le a fejemet zavaromban. Vigyorgok, mint egy tejbetök, miközben folyamatosan az jár a fejemben, hogy ennél jobb már nem is lehetne. Egy nap alatt új szállást, munkahelyet, valamint barátokat is szereztem. Egyre jobb vagy, Haneul. Csak így tovább!