8 + 1

Megkönnyebbült mosollyal az arcomon egyezek bele az üzletbe, mire a szőke lelkesen csapja össze kezeit. Hiába az öröm, szemem sarkából látom, hogy a másik tulaj nem igazán van oda az ötletért. Elképzelésem sincs, hogy mi baja lehet a feketének, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Legalább lankad egy picit örökös jó kedve... Na, ez szép volt Haneul, igazán pozitív vagy ma reggel is!

- Akkor majd jövünk – int az ajtóból Yoongi, s társával együtt elhagyják a kellemesen meleg lakást. 

Egyedül vagyok. Gőzöm sincs, mihez kéne kezdenem, hiszen teljesen idegen a környezet. Minden esetre a telefonomat a kezembe véve – s nem törődve az ezernyi nem fogadott hívással – SMS-t írok a szüleimnek. Szűkszavúra véve a formát csak pár sort pötyögök be, miszerint élek még, de ne számítsanak találkozóra a közeljövőben. Miután ezen túl esek, ledobom a telefont a pultra, mint aki jól végezte dolgát, s nekiállok egy picit rendbeszedni magam. Első állomásom a fürdő, ahova egy kupac tiszta ruhával érkezem, ám voltam olyan felelőtlen, hogy törülközőt és tisztálkodószereket nem igen raktam a pakkomba. Gratulálok Haneul, az év vesztese díjat toronymagasan te magad nyerted! Büszke lehetsz magadra! Azonban ahogy kétségbeesetten térülök-fordulok a lakásban, egyszer csak valami furcsa cetlire leszek figyelmes a hűtő ajtaján. Lássuk csak. Park Haneulnek címezve... Oh, az én lennék!

"Jó reggelt!

Remélem jól aludtál, és sikerült kipihenned magad! Nem vagyok benne biztos, hogy mennyi mindent hoztál magaddal, így kikészítettem neked pár cuccot a szobánkban. Használd őket nyugodtan, amire csak szükséged van! Kaját, innivalót találsz a hűtőben. Ha bármi kell, akkor lent vagyok a recepción, vagy hívj akármelyikőnket! Itt vannak a telefonszámok...

Ölel, Bin"

A kedves, gondoskodó szavaktól vér szökik az arcomba. Ez a post-itesdi sosem volt népszerű a szüleimnél; mindig csak le lettem cseszve, ha valamihez egyszerűen életképtelennek bizonyultam (erre tökéletes példa, hogy nem tűnt fel az elsősegély csomag a szobában). Ezen felbuzdulva visszarobogok a hálóba, és felkapva a szükséges mennyiségű kelléket már tűzök is vissza a fürdőbe. Igazából nem szeretném elhúzni a zuhanyzást, tekintve, hogy a srácok akármikor visszajöhetnek a bár-látogatásból, így amilyen gyorsan csak lehet, letudom azt. Felkapom a ruháimat – egy szakadt farmer, egy fekete ujjatlan és egy bő, fehér pulcsi –, s a tükör elé állva kicsit kisminkelem magam. Nem nevezném magam profinak, azonban pár hétköznapi trükköt még én is elsajátítottam. Amint kész vagyok, elégedetten mosolygok a tükörképemre. Egészen vállalhatóan festesz, Park!

A mobilom társaságában csoszogok vissza a konyhába, s elmentem az új lakótársaim telefonszámát. Mivel ez az első alkalom, hogy rokonokon kívűl mások száma kerül a névjegyzékembe, így érdekes nevekkel illetem őket. Nefelejcs, Szőkeség, Sötét Lovag. Nagyon kreatív a hajszínükről elnevezni az embereket, nem? Na sebaj, úgy sem nézik a telefonomat, tehát bajom nem lehet belőle.

A hűtő letámadása után letelepedek az étkezőben, s enni kezdem azt az egy bolti rament, amit találtam. Kellemes, ismerős ízek kavarognak a számban, miközben szemeimmel az ablakot pásztázom. Esett a hó este. A kint lévő házakat, autókat fehér réteg borítja, amit úgy tizenöt centi vastagra saccolnék. Hirtelen elönt a vágy, hogy a hideg pihék között fetrenghessek, azonban ismét rá kell, hogy döbbenjek, hogy nincsen kabátom. A fenébe is... Be kell szereznem egyet, de sürgősen!

Szövevényes gondolatmenetemből a telefonom pittyegése zökkent ki. Homlokomat ráncolva pillantok a képernyőre, ami új KaTalk üzeneteket jelez. De hát mégis ki írna nekem KakaoTalkon, ha egyáltalán barátaim sincsenek ott? Kíváncsian oldom fel a zárat, s meglepetten konstatálom, hogy bizony a Kwon-Min-Jung trió írt üzeneteket. Nekem!

binbin94: Jah, jó reggelt Haneul-ah! Megtaláltad az üzenetemet?

minsuga: Bin, ne legyél már ennyire gyökér! Nyílván megtalálta, ha felvett minket KaTalkon...

binbin94: Yoongi hallgass már...

parkskye: Igen, köszönöm unnie!

binbin94: Igazán nincs mit drága!

binbin94: Várjunk csak... Te jó ég, fiatalabb vagy nálam? Ne már, nem akarok én lenni a csapat vénasszonya! A gyerekek már így is ezzel szívatnak, hogy ráncosodom... Yoongi, most őszintén... Tényleg öregszem?

Akaratlanul is felnevetek Subin sorain, s hangomtól csak úgy zeng a ház. Őszintén bevallom, hogy furcsa volt ezt olvasni, hiszen annyira nem vagyok hozzászokva a korombeliekkel való társalgáshoz, hogy már a "gyökér" jelzővel is meggyűlt a bajom. Meg amúgy is. Mi ez, hogy "minsuga"? És ki a negyedik tag a beszélgetésben? Minden bizonnyal Hoseok lehet az... De vajon miért nem ír? Egyre jobban bánt a dolog, hogy valamit elronthattam, mert a boldogság vírus ma elég morcos volt rám. Sajna mivel jobb ötletem nincs, így cipőmet a lábamra kapva lesietek a recepción dekkoló Subinhez. A lány roppant lelkesedéssel fogadja érkezésemet, s hellyel kínál a pultja mögött. Elfogadom a felajánlt széket, s mosolyogva érdeklődöm a munkájának kimeneteléről. Na látod Haneul, egészen belejöttél! 

Ám hiába ecseteli oly lelkesen, hogy mivel is foglalkozik pontosan recepciósként, egy szavát sem fogom fel annak, amit Bin mond. Valahol máshol jár a fejem. Anyáékon gondolkodom, hogy vajon mit csinálhatnak, hogy Hoseok és Yoongi mikor érnek vissza, valamint, hogy ki az a másik öt illető, akik Subin szobájának faláról mosolyogtak vissza rám. Emellett az új munkahelyem kérdése is felvetődik bennem, s nem törődve azzal, hogy Bin még mindig beszél, a szavába vágok.

- Unnie... Elfogadtam egy pincérnői állást Yoongiék bárjában. Jól tettem? – érdeklődöm kétségbeesetten. Igazából csak most jut el a tudatomig, hogy mi van akkor, ha nem csak szimplán pincérnőt akarnak faragni belőlem, hanem később hiányos öltözetben dobnak bele a részeg disznók tengerébe, mint egy darab húst. Subin élénk kacagása azonban elfelejteti velem félelmeimet, s máris máshogy állok a dologhoz.

- Hát persze, hogy jól tetted! Bár én nem náluk dolgozom, száz százalékig biztos vagyok benne, hogy nagyszerű főnökeid lesznek. Legalább is a többi srác váltig állítja, hogy imádnak ott dolgozni – magyarázza vidáman. Nagy kő esik le a szívemről, így boldogan bólintok egyet. – Nem mellesleg nem mész el hozzájuk látogatóba? Biztosan nagyon értékelnék, ha körbenéznél a kezdésed előtt – kuncogja, s szemeiben csak úgy csillog a sejtelmes bazsalygás. Tudatlanul egyezek bele az ötletbe, nem is sejtve, mi vár rám. Előtte persze – nem kis zavaromra – kölcsönkérem Bin egyik kabátját, s miután útbaigazít, már indulok is.

Nagy szerencsém, hogy városi vagyok, így nem esik nehezemre a hely megtalálása. Ahogyan megpillantom, hirtelen kellemes érzés fog el a látványától. A csokoládébarna árnyalatai csak úgy dominálnak minden egyes porcikáján, ez pedig akaratlanul is mosolyt csal az arcomra. Imádom az ilyen helyeket!

Belépve a bárba öt kíváncsi szempár fogad. Ebből három meglepett, a másik kettő meg csak szimplán lelkes.

- Annyeong! – intenek nekem újdonsült főnökeim, mire tisztelettudóan meghajlok előttük. 

- Srácok, ő itt Park Haneul, az új lakótársunk, valamint legújabb beosztottunk. Ő is pincérkedni fog, akár csak ti ketten – biccent szőke fejével Yoongi a két magasabbik felé. – Haneul, ők itt a társaid, valamint szomszédaink, Park Jimin, Kim Taehyung és Jeon Jeongguk – mutatja be sorban a megszeppent fiúkat. Bár, ahogyan elnézem, a vörös nincs is annyira zavarban. Várjunk csak. Most rám kacsintott?

- Hát te? – lép hozzám közelebb Hoseok, még mielőtt jobban szemügyre vehetném a másik két pincért. Persze, őket sem kell féltenem, hogy társaság nélkül maradnak, hisz Yoongi készségesen szóval tartja őket.

- Subin javasolta, hogy nézzek be – pillantok oldalra, erősen kerülve tekintetét.

- Az a fránya kotnyeles lány – neveti el végre magát a fiú, mire azonnal felkapom a fejem. – És hogy tetszik itt, nálunk? – mutat körbe egy laza mozdulattal.

- Egészen... Kellemes – biccentek egy halvány mosollyal az arcomon. – Hoseok-ssi...

- Hívj csak oppának – kuncogja.

- Rendben. Szóval oppa... Olyan furcsán reagáltál az ötletre, hogy itt dolgozzak – kezdem, de szinte azonnal félbeszakít.

- Neked egytől tízes skálán mennyire van megfelelési kényszered? – nevet harsányan. – Már este is ilyen buta kérdéseid voltak. – Kérdéseim? De hisz csak egyet tettem fel! És már megint ez a hajborzolás… Úgy nézek én ki, mint egy öleb?! – Igazából csak egyetlen egy nyomós okom van arra, hogy miért ne dolgozz itt, de azt hiszem ezt a problémát is kiküszöbölhetjük valahogy – legyint, zavarbaejtően széles vigyorával. – De tudod mit? Inkább beszéljük meg, hogy pontosan mit is fogsz csinálni – tereli a témát cselesen. Mondandóját végighallgatva akaratlanul is szemügyre veszem öltözetét, s kalapján megakad a tekintetem. Azt kell mondjam, igazán jól áll neki.

Miután átbeszéljük a részleteket, hogy hogyan is fog működni ez az egész, rá kell, hogy jöjjek, nem csak cseles, de hatásos is. Sikeresen el is feledkezem a pár perce beszéltekről, így izgatottan várom az esti műszakot. Persze, addig még legalább öt órám szabad, így a fiúk úgy határoznak, hogy ennyi idő pontosan elég arra, hogy megismerjék a jövevényt – azaz engem –, így kávézni indulunk. Előtte összeszedjük az eleinte tiltakozó Bint, aki – miután főnökeit, Namjoont és Seokjint is magunkkal rángatjuk – nagy nehezen csak beadja a derekát. 

A társaságunk röhögéstől hangos, de én csak némán baktatok közöttük. Nem igazán tudom, hogyan is csatlakozhatnék a heves társalgáshoz, így csak megfigyelőként veszek részt. Ahogyan egyre jobban mélyednék el az elmém sötét bugyraiban, gondolataim árnyékába burkolózva, egyszer csak a nevem hangoztatására leszek figyelmes.

- Jah, noona! – szólít meg az egyik vigyori srác, azt hiszem Taehyung. – Akkor innentől te is velünk fogsz lógni?

Noona? Honnan szedte, hogy idősebb vagyok nála? Vajon Hoseok mondta el neki, miután a felvételi papíromra ráfirkantottam a születési dátumomat? Lehet… Minden esetre jobb lenne, ha inkább a rám szegeződő, kíváncsiságtól veszettül csillogó nyolc szempárral törődnék, akik választ várnak. Egyenesen tőlem. De hát honnan is tudhatnám én, hogy meddig fogok valük maradni? Lehet, hogy az egy hétből több lesz, de az is megeshet, hogy holnapután már ismét a saját szobában hajtom álomra a fejem. Nem tudom. Bizonytalan az egész mivoltom. A múltam, a jelenem, s a jövőm is. Jézusom, de hát nem épp ezért jöttem el otthonról? Hogy végre valami biztosat találjak? Dehogynem! Az istenit neki, Haneul, szedd össze magad!

- Nos, ha szeretnétek, akkor… – nézek körbe, és az izgatott arcok látványa hirtelen nagyon meghat. – Akkor természetesen igen!
Kijelentésemet üdvrivalgás fogadja, ami melegséggel önti el a szívemet. Nem tudják, hogy ki vagyok, honnan jöttem, vagy hogy egyáltalán mit szeretnék. Csak annyit tudnak rólam, hogy egy elveszett lélek vagyok, aki az értelmét keresi az életnek. És úgy tűnik, hogy ennyi nekik pontosan elég ahhoz, hogy befogadjanak.

Új munka

Táskám szolid társaságában battyogok fel a lépcsők végtelen emelkedőjén, míg végül megérkezek az omniózus lakáshoz. 14-es. Mégis milyen elborult rendszer alapján számozzák ezt? Ehhez hasonló gondolatokkal a fejemben kopogok be az ajtón, amit szinte azonnal ki is nyitnak előttem. Két bárgyún vigyorgó fej látványa tárul elém, az egyik tejfelszőke, míg a másik fekete, mint az éjszaka. Várjunk csak. Itt fiúk is laknak? Subin, mégis mibe rángattál bele?!

Ahogyan megpillantom újdonsült lakótársaimat, elkerekednek a szemeim. Teljességgel ledöbbenek, és inkább úgy döntök, hagyom is a fenébe ezt az egészet. Kizárt, hogy fiúkkal lakjak egy lakásban! Egy percet sem bírok ki ellenkező neműek társaságában, nem hogy egy egész hetet, vagy akár annál is több időt!
Sarkonfordulnék én, ha hagynák. Két erős kar ragad meg, s még mielőtt bárhova is szökhetnék, berántanak magukkal a helyiségbe. Sikoltani készülnék, de egy hang nem jön ki a torkomon. Túlságosan is megijedek ahhoz, hogy bármit is reagálni tudjak, így csak némán bámulok a fogvatartóimra, akik eszelős tekintettel néznek vissza rám. Most azt hiszem itt az ideje annak, hogy elkezdjek félni...
- Jung Hoseok, állok rendelkezésedre – szólal meg a magasabbik, holló hajú. Arcán levakarhatatlan mosoly virít, s nem leplezve kíváncsiságát méreget engem. Mintha valami kiállítási darab lennék, te jó ég! – Gondolom Park Haneult tisztelhetjük személyedben – próbálkozik még az ismerkedéssel, de én továbbra is hallgatok. Lesokkolt ez az egész, először talán hagyjanak már végre lenyugodni!
- Elvitte a cica a nyelved? – érdeklődik kuncogva a szőkeség, s bár a szöveg igazán furcsán hangzik, csakis a jó szándék érződik rajta. Zavartan hajtom le a fejemet, s gyűrögetni kezdem a felsőm alját. Nagyon kellemetlen ez nekem. Sosem voltam valami jó a kommunikációban, ám amíg a lányokkal már egészen sikerül megértetnem magam, addig fiúknál még mindig leblokkolok. A szüleim mindig is ellenezték a koedukált oktatást, így szeparált iskolában tanultam. Nem nagyon erőltettem a másokkal való barátkozást, így a kapcsolataim számát és a szociális életem mértékét minimálisra csökkentettem – akarva-akaratlanul. Ezen persze felnőtt fejjel már igyekeztem változtatni, de úgy tűnik, még nem igazán varázsoltam jobbá a képességem. Ennek ellenére sikerül elég erőt gyűjtenem ahhoz, hogy legalább egy értelmes válaszra fussa:
- I-igen, én lennék Haneul – bólintok egy aprót. Picit megemelem a tekintetem, így ismét szembe kerülök az idegenekkel. – Remélem nem zavarok, és köszönöm szépen a fogadást! – hajolok meg nagy lelkesedéssel. Na látod Haneul, csak az első szót kellett kinyögni, utána már magától jön is az egész!
- Én Min Yoongi vagyok, ez a hülye meg mellettem már bemutatkozott – röhögi el magát, mire az említett is vihogni kezd. Oldalba könyököli Yoongit, aki erre csikizni kezdi a másikat. Nem igazán tudok beleszólni a jelenetbe, így inkább csak egyik lábamról a másikra állva figyelem a bírkózásukat. Őszintén, kezdem azt hinni, hogy elfeledkeztek rólam...
- És kedves Haneul – kezdi két levegővétel között Hoseok –, mégis hogy keveredtél erre ezen a csodás januári éjszakán? – fújja ki magát végérvényesen.
A kérdés jó. Én magam is elgondolkodom egy pillanatra, mert az előbbi események igencsak kizökkentettek a valóságból. Természetesen nem áll szándékomban minden egyes aprócska titkomat kikotyogni, még a friss ismerettség örömére sem, így mondandómat – néhol homályosítva – tömörítem egy picit.
- Elszöktem otthonról – bököm ki, mire arcukra fagy a mosoly. Homlokukat ráncolják értetlenül. – A szüleimnek teljes meggyőződése, hogy egyetemre kellene mennem, de... – Itt azért megakadok; nem tudom folytatni. De én nem szeretnék menni? Nem, egyáltalán nincs ezzel baj. Csak egyszerűen csak félek attól, ha még négy évet az iskolapadban töltök, akkor annyira papuccsá válok, hogy visszafordíthatatlanná válik. Egyszerűen csak fel szeretnék végre nőni az élethez, munkát vállalni, és elszakadni egy pöppecskét a szülői pátyolgatástól. Olyan nagy kérés ez?
- Ah, értelek – biccent megértően a fekete hajú, még mielőtt bérmi konkrétumot mondhatnék. Tényleg ennyire látszik rajtam, hogy min jár a fejem?
- Ennek fényében inkább le kéne dőlnöd most, biztosan nagyon fáradt lehetsz – helyesel Yoongi is. Hirtelen valami megkönnyebbülés-féle önti el lelkemet, és oldódik bennem a görcsös feszültség, ahogyan új lakótársaim ennyire megértőnek bizonyulnak velem szemben. Így esik hát, hogy először hagyom tekintetem végigfutni a helyiség egészén. Világos színek mindenütt, amelyekkel kontrasztban állnak a méregzöld levelű növények. Nem igazán tűnik tipikus "pasi lakásnak", látszik rajta, hogy egy lány is otthonára lelt itt. Viszonylagos rend honol, bár egy-két magazin, cd és kábel szanaszét hever a lakás különböző pontjain.
- Várj, körbevezetlek! – kap az alkalmon a magasabb, ahogyan észreveszi leplezetlen bámészkodásom. Nem tiltakozom az ötlet ellen, így némán követve memorizálom a Jung-Min-Kwon rezidencia helyiségeit. Konyha, étkező, fürdő, a fiúk szobája, valamint Subiné. Vagyis, hogy pontosítsak, jelenleg már a kettőnké. Csillogó szemekkel lépek be a közepes méretű szobába, mert a látvány, ami elém tárul, lenyűgöző. Rengeteg polaroid fénykép díszeleg a falon, s ahogy közelebb lépek hozzájuk, látom, hogy sajátokról van szó. Felismerem rajtuk új ismerőseimet, de öt másikra is figyelmes leszek. Más nem szerepel a fotókon, csak ez a nyolcas, különböző variációkban. Hirtelen összeszorul a szívem, és érzem, nem igazán illek én ide. Biztosan jó ötlet ez, hogy én csak úgy bepofátlankodok közéjük, mint egy ijedt őzike? Nem fogom az ő jól összeszokott csapatukat zavarni? Te jó ég... Sürgősen rendeznem kell soraimat, ha nem akarok ártani nekik.
- Ah, Hoseok-ssi... – kezdem, mire lassacskán zavaróvá váló mosolya ismét az arcára kúszik. – Légy őszinte. Nagyon zavar, hogy itt vagyok? – suttogom alig hallhatóan. Félek, sőt, rettegek a választól, hiszen ha bármelyikőjük is tehernek gondol, szedhetem a sátorfám, és ismét utcára kerülök. Kemény fél óra után. Varázslatos.

- Mégis hogy kérdezhetsz ilyet? – neveti el magát, s összeborzolja az amúgy is csapzott hajzuhatagomat. Puffogva tűröm mindezt, majd picit durcásan pillantok rá. – Inkább aludj egy kicsit, te lüke lány, a többit holnap megbeszéljük! Jó éjszakát! – nyújtja el az utolsó magánhangzót búcsú szavaiban. Kilép a szobából, bezárja maga mögött az ajtót, ezzel magára hagyva engem, és a magamat emésztő gondolataimat. Fáradtan sóhajtok, majd amolyan "nekem már mindegy" alapon pizsamába öltözök, s bebújok a hatalmas, pihe-puha franciaágyba. Otthon csak egy egyszemélyes, szerintem gyerek méretű ágy jutott nekem, amin összekuporodva nyomorgok lassacskán kilencedik éve minden áldott éjjel, így felemelő érzést nyújt az óriási matrac nyújtotta kényelem.

De hiába a komfort, ha egyszer nem jön álom a szememre! Csak forgolódok, forgolódok folyamatosan, amikor egyszerre egy különös, nappaliból beszűrődő zajra leszek figyelmes. Subin hazajött. A srácok szinte üvöltve üdvözlik a lányt, aki jót kacarászva ezen inti csendre őket, tekintettel rám. Ekkor titkon hálát adok neki, s bár megtenném ezt személyesen is, semmi energiám kimászni az ágyból.

Nem sokkal később lép be a szobába Subin. Igyekszik a lehető leghalkabban tevékenykedni mellettem, hisz nem tudja, hogy igazából ébren vagyok. Bár lassan már én sem vagyok benne igazán biztos. Subin óvatosan kucorodik be mellém a paplanok nyújtotta kellemes melegbe, s egy "szép álmokat" elsuttogva álomra is hajtja a fejét. Nem adok rá választ, s emiatt mardosni kezd a bűntudat, hiába nem tűnik sértődős típusnak. Ne aggódj, Subin, egyszer visszaadok neked mindent! Már amennyire telik tőlem...
Halk szuszogásától hamar álomba merülök én is. Álmaim valahol messze járnak, egy repülőtér várójában. Tekintettemmel a jegyemet fürkészem, ami valahova egy távoli helyre szól, de a betűk homályosak, így nem igazán tudom kivenni, hogy titkon hová is menekülnék ebből a keserű valóságból.
Másnap reggel hangos zenére ébredek. Nehezen azonosítom be eleinte, hogy mégis mi szól az ajtón kívűl. Szemeimet is kinyitom szép lassan, ahogyan egyre jobban a dallamra koncentrálok. Akaratlanul is feltűnik, hogy Subin már nincs a szobában. Felülök, és kócos hajamba túrva nézek körbe. Egyre csak a zenén jár az eszem, ám nem könnyíti meg a helyzetemet, hogy a szöveget nem az eredeti előadójától hallom. Minden bizonnyal a két srác rappeli a sorokat – konstatálom vállat vonva. Viszont egyszerre csak kipattanok az ágyból, s a szöveget én magam is hangosan folytatom a felismerés örömére. Hihetetlen, hogy nem sikerült rájönnöm, hogy Zico Malhae Yes or Noja szól éppen! – bosszankodom, miközben saját magam szerencsétlenségén kuncogok.
Kiballagok a szoba rejtekéből, és üdvözlöm az elég meglepett arcot vágó srácokat. Én még mindig magamon mosolygom, amitől csak még jobban összezavarodnak. Várjunk csak. Valami rosszat tettem?
- Jó reggelt Hétalvó! – köszönt a szőke, még mindig ráncolva homlokát. Hallották volna, hogy éneklek? Ah, kizárt...
- Csak nem ismered Zico mestert? – vonja fel a szemöldökét kérdőn Hoseok. Zico mester? Hol vagyunk mi, a gettóban? Minden esetre biccentek egyet úgy, mint aki azt sem tudja, miről van szó. Hoseok vigyora azonban ismét megjelenik, és sajna Yoongi is követi a mozdulatsort. – Jó a hangod te lány. Kamatoztatni kéne a tudásod – neveti el magát hirtelen, és társával együtt őrületes vihogásba kezdenek. Érzem, ahogy arcomat elönti a pír, én meg egyre csak zavarba jövök. Zavarom azonban lassacskán átvált dühbe, mert kezd idegesíteni, hogy folyton kiröhögnek, és a saját szerencsétlenségem is igen bosszantóvá válik egy idő után. Így esik hát, hogy válaszomben érződik az él, amire csak abbahagyják a röhögést.
- Valóban? Akkor ajánljatok már be valahova, úgy is munkát keresek! – puffogom szemforgatva. Ahogy elhallgatnak, egymásra pillantanak, s mintha szavak nélkül beszélnének meg valamit. Egyszerre fordulnak felém, s rövid méregetés után Yoongi diplomatikus hangon szólal meg.
- Nos, mi épp pincérnőt keresünk. Igazán beállhatnál hozzánk dolgozni – néz komolyan a szemeimbe, s én állom a tekintetét. Tetszik az ötlet! Legalább tudnám fizetni a szállást, és talán egy kabátra is telne, ha már voltam idióta, hogy nem hoztam. Nyílván logikusnak tűnik, hogy visszamegyek a szüleimhez, beugrani egy kabátért, de azért mégis furcsa lenne, ha a szökésem után csak úgy beállítanék ezzel a szöveggel, hogy "bocs, csak egy dzsekiért jöttem".
- Komolyan? – Bólintanak. – Mikor tudnék kezdeni? – Hangomon érezhető az elszántság, és ez tetszik nekik.

- Nem is érdekel, hogy egyáltalán hol dolgoznál pincérnőként? – vonja fel gyanakvóan a  szemöldökét Hoseok, mire automatikusan megingatom a fejem. A munka az munka, és amíg tisztességesen bánnak velem, nekem igazán mindegy.
- Minden esetre beavatlak – köszörüli meg a torkát Yoongi. – Szóval én és Hoseok egy bár tulajdonosai vagyunk, ami a Keleti Szelek névre hallgat. Általában este hat körül nyitunk, és hajnali kettőkor zárunk, bár a tegnapi nap kivétel volt. Valamelyik idióta, aki a szemben lévő szórakozóhelynek dolgozik, betörte az egyik ablakunkat, úgyhogy azt újították, de ma már minden a rendes kerékvágásban halad tovább. Össz-vissz két pincérünk van, és a vendégek igazán szívesen látnának egy olyan csinos lányt, mint te vagy – fejezi be mondandóját. Nagyokat pislogok utolsó mondatát hallva. Tessék? Jól hallottam? Biztos, hogy rólam van szó? – Na, akkor vállalod? – sürget az alacsonyabb már-már toporzékolva. Csillogó szemeiben csak úgy tükröződik az izgalom. Ahogyan átgondolom a hallottakat, és mérlegelem a jelenlegi helyzetemet, a logikus válasz természetesen az "igen". Megkönnyebbült mosollyal az arcomon egyezek bele az üzletbe, mire a szőke lelkesen csapja össze kezeit. Hiába az öröm, szemem sarkából látom, hogy a másik tulaj nem igazán van oda az ötletért. Elképzelésem sincs, hogy mi baja lehet a feketének, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Legalább lankad egy picit örökös jó kedve... Na, ez szép volt Haneul, igazán pozitív vagy ma reggel is!