Azért akadtam ki, mert borzasztóan féltékeny lettem holmi lányka miatt, aki rácsimpaszkodott? Egyáltalán, miért is lettem emiatt ideges? Mert tetszik nekem? Gratulálok Haneul, ezt aztán jól megcsináltad...
Mint utólag kiderül – Taehyung elmondása szerint –, valóban a csaj akaszkodott rá Hoseokra, aki foggal-körömmel próbálta lerázni őt, minden bizonnyal sikertelenül. Hoseok elvileg nem akarta bántani a lányt, de az egyik durva beszólása nagyon betalált nála, így a „hölgy” hamarosan távozni bizonyult.
- Jól is tette, különben én magam vertem volna péppé – mérgelődik Bin, s az asztalra csapva ad hangot indulatainak.
Itt ülünk a Keleti Szelekben, s a csillogó üvegek sokaságán legeltetjük fáradt, tompa tekinteteinket. Öten vagyunk csak; Bin, Jeongguk, Taehyung, Jimin és én. A többi srácot nagyon kikészítette a „vad partizás”, így köszönték szépen, de inkább lepihentek, semmint hogy megvitatták volna velünk a diszkóban történteket.
- Szóval... Akkor jól értem, hogy Haneulnek bejön Hope? – mondja ki a nyílvánvalót Jimin, miközben teljesen lefoglalja egyik vörös tincsének piszkálása. Ja, valahogy úgy.
Magam elé meredve hallgatom, ahogy a kis csapat megvitatja a helyzetemet. Azon kívűl, hogy megállapítják, „ez szívás”, semmi hasznos nem hangzik el egyik szájából sem, hiába tűnik grimaszoló fejük miatt, hogy erősen gondolkodnak. Minden esetre hamarosan úgy döntünk, inkább asztalt bontunk, még mielőtt valami orbitális baromságot kitalálunk; nem lenne szerencsés egy hónap után teljesen felforgatni egy összeszokott társaság nyugodt kis életét.
Enyhe fejfájásra hivatkozva maradok le a többiektől, akik szép fokozatosan szivárognak vissza a Felkelő Nap otthont nyújtó melegébe; megvárom, amíg mindenki eltűnik a sarkon, majd uccu neki, besprintelek az iKONIC feliratú épület üvegajtaján.
- Szépséges Haneul, mi járatban erre felé? – hallom meg magam mögül azt a jellegzetesen csilingelő hangot, ami egyszerre áraszt el melegséggel, valamint a hideg is kiráz tőle. A hang tulajdonosa egy buja mosoly kíséretében karol át, s borzasztóan – mondhatni zavarbaejtően – közel hajol hozzám, ezzel lehetővé téve, hogy parfümének illata megcsapja érzékeny orromat. – Rég láttalak. Kérsz egy bögre kakaót? – vált át flörtölős stílusból egy fokkal kedvesebbe Hanbin, majd halk, beleegyező válaszomra a pult mögött ácsorgó srác felé biccent, az omniózus ital nevét tátogva. A pultos – azt hiszem Donghyuk – szó nélkül lát neki a rendelésnek; Hanbin ezalatt kézenfogva húz egy eldugottabb, kellemesebb asztalhoz, s velem szemben helyet foglalva kíváncsian méreget csillogó, s egyfolytában mosolygó szemeivel.
- Féltékennyé akarok tenni valakit – nyögöm ki hosszabb hallgatás után látogatásom okát, mire beszélgetőpartnerem arcára széles vigyor húzódik.
- Úgy gondolod, itt találsz olyasvalakit, aki megfelel ezen aprócska tervednek? – vonja fel már-már lesajnálóan szemöldökét, mire azonnal elszégyellem magam. Valóban, ennél nagyobb hülyeség a világon nincs – tépkedem számat kínomban. – Mert ha igen, akkor tudd: itt bizony fizetni kell a szolgáltatásokért – halkul el fokozatosan, kajánul méregetve engem.
- Ne legyél már ekkora paraszt, te majom! – huppan le az „említett” mellé a szórakozóhely másik ismerős alakja, erősen ciccegve. – Még a végén azt hiszi, a szüzességére pályázol – ingatja lemondóan a fejét, bár szavai úgy hatnak, mintha fel sem tűnne neki jelenlétem. Ekkor azonban hirtelen felém fordul, s egy már-már eszelősnek mondható vigyorral szólja a következőt: – Ha Hoseokról van szó, én vagyok a te embered!
Bobby mondata villámcsapásként éri amúgy is gyenge lényemet; érzem, ahogy egész testem lángba borul zavarbaejtő határozottságától és vibráló kisugárzásától. Óvatosan pillantok csak tüzes szemeibe, amik csak úgy izzanak az elszántságtól. Értetlenül pillogok hirtelen kitörése hallatán, ezzel talán mégjobban belelovallva őt az elképzeléseibe.
- Haneul, Bobby... Tudjátok, hogy nagyon bírlak titeket, de mégis hogy a tökömbe akarjátok ezt kivitelezni? A kisasszony bizonyára minden egyes alkalommal, amikor velünk lóg, seggbe van billentve. Akkor egy-két csók és együtt töltött éjszaka után mégis mit fog kapni? – filozofálgat Hanbin, egyenesen Bobbyra nézve.
- Először is ne képzelj bele túl sokat – húzom fel magam egy pillanat alatt, hisz beszólásaik egy idő után már igazán a sértő határt súrolják. Igen, szükségem van a segítségükre, azonban nem fogom hagyni a becsületemet és a nőiességemet, hogy csak úgy megfosszanak tőle. Ehhez bizony rossz lányt fogtak ki, az ezer százalék! – Másodszor is, egy látványos ölelésen és egy jelentékteljes pillantáson kívűl semmi mást nem kérek! – szögezem le a lehető legmeggyőzőbben. Kár, hogy rólam van szó, aki Miss Bizonytalanság néven fut ismerősei körében.
- Rendben – egyezik bele nagy hirtelen az alkuba Bobby, mire meglepetten kapom fel a fejem. – De nem garantálom, hogy ezek után is ő kell majd neked – jegyzi meg hűvösen, majd szó nélkül feláll, és otthagy bennünket.
Csend telepszik a párosunkra. Még szegény Donghyuk is igencsak megilletődve érzi magát a kakaóm felszolgálása közben, így inkább csak gyorsan meghajol, és már távozik is. Nem csodálom – nyugtázom magamban. – Eléggé parán festhetünk mi ketten.
Hanbin nem sokkal később udvariasan sorsomra bocsájt – természetesen a telefonszámom ellenében –, majd a sötét, kihalt utcákon baktatva a Felkelő Nap felé veszem az irányt.
Másnap Hoseok édeskés hangjára ébredek, ahogyan az ágyam fölött, árnyékot vetve rám ácsorog, egy nagy pohár narancslé társaságában.
- Jó reggelt Hercegnő! Remélem te nem ébredtél olyan szörnyű fejfájással, mint az oppád – foglal helyet mellettem, majd kezembe nyomja az innivalót.
- Nem igazán – nyöszörgöm álmosan. – Bár, te épp elég fejfájást okozol nekem alkohol nélkül is – mormogom, szinte már csak magamnak.
- Valóban? – kúszik idegtépően önelégült vigyor Hoseok arcára, ezzel vörösre festve orcámat. Hogy elrejtsem érzelmeimet, a pohár tartalma mögé bújok, ahogyan inni kezdem azt. – Remélem a szívverésed is erősen szaporázik miattam – kacsint rám lazán, mire felmegy bennem a pumpa. Az idegességtől annyira remegni kezdenek porcikáim, hogy még a pohár is kiesik a kezemből, ezáltal narancsos színűre festve a takaró huzatját. Hoseok meglepetten pillant rám; tekintetén látni, hogy ijedtség és egy lehelletnyi megbánás fut keresztül benne. – Mi a baj, Hercegnő?
- Hogy mi a baj? – harapok ajkamba. Szinte fel se tűnik a vér fémes íze a számban, hisz a bennem lévő keserűség elnyeli azt. – Hoseok, ez nekem sok! Másfél hónapja még nyugodtan tengettem a napjaimat a szobám biztonságában, aztán holmi családi balhé miatt leléptem otthonról. Egy teljesen idegen társaság befogadott, ahova alig bírtam beilleszkedni, hisz sokan vagytok, és rettentően frusztráltan érzem magam akkor, ha meg kell szólalnom egy idegen előtt. Ti meg egyenesen heten vagytok! Aish... – túrok bele a hajamba zavartan. Lerántom magamról a takarót, és indulatosan a szekrényhez lépek. Milyen érett... – Aztán ez a gyilkossági ügy, hogy szegény Miyét ily módon fosztották meg az életétől, valamint ez az egész Bobbyékkal... – Arról nem is beszélve, hogy kezdek totálisan belédhabarodni, idióta... – Nekem ez sok, érted?! – nyelem vissza könnyeimet, ahogyan ismét visszapillantok rá. – Nekem ez sok... – suttogom, ahogyan kiveszem a szekrényből a kabátomat, és a telefonomat magamhoz véve a bejárati ajtó felé veszem az irányt, magára hagyva fejfájásom okozóját.
Szó nélkül hagyom, hogy a testem vezessen, és még az utánam kiabáló Subin sem képes megállítani. Csak futok, futok, menekülök, ahogyan eddig is tettem. Mindig csak menekülök. Egész életemben ezt csináltam, ebben vagyok jó. Ameddig nem ismernek, nem bánthatnak. Magad vagy. Így a legjobb – hangoznak az ismerős szavak a fejemben. Szeretnék ellent mondani nekik, de nem megy. Túl gyenge vagyok hozzá, ennyi az egész. Csak erőtlen, nyomorult kis senki, aki nem csak magára, de a körülöte lévőkre is ráhozza a bajt. Hasztalan vagy! – mintha csak anyámat hallanám, ahogyan undorító módon köpi felém mondandóját. Még a tudatba is beleremegek, hogy amit mondott, igaz. Nem, az képtelenség! Vagy mégsem?
Gondolatmenetemből barátnőm határozott kezei zökkentenek ki, s maga felé fordítva üvölteni kezd velem. Szavai nem jutnak el hozzám, hisz egyre csak elhomályosodni látszik körülöttem minden, s a fülemben dobogó vér elszakít a külvilágtól. Könnyeim záporoznak, lélegzésem szaggatottá válik, a fejem zsong. Elég...
- Ne kiabálj már! – rivallok rá barátnőmre, már-már hisztérikus hangnemet megütve. Ezzel persze azonnal sikerül elhallgattatnom a lányt, akit igencsak meglephettem a reakciómmal. – Az istenit neki... – nyöszörgöm kimerülten, miközben lenyugodni próbálok. Most mondjam el neki? Komolyan? Abból csak mégnagyobb lebaszás lenne. Viszont ha később derülne ki, rosszabb lenne a helyzet... Gratulálok Haneul, ismét hatalmas bajba keveredtél, jár a taps! – Subin... Be kell vallanom valamit – motyogom két szipogás között.
Az idősebb némán hallgatja végig mondandómat a ma hajnalban történtekről, aprókat biccentve közben. Száját tépkedve pásztázza a földet; meg merném kockáztatni, hogy az agyában kismillió lehetőség játszódik le, ám fanyar grimasza nem épp arról árulkodik, hogy megfelelő megoldásra tett volna szert.
- Ezt aztán jól megcsináltad, mit ne mondjak – sóhajt végül fáradtan. – Azonban még nincs minden veszve, kislány – folytatja ismét rám emelve tekintetét. – Az lenne a legjobb, ha tisztáznád Hoseokkal ezt az egészet. Figyelj, ha ő nem érti meg a hülye döntések hozatalainak okát, akkor senki sem. – Ekkor ajkai halvány, bátorító, ám mégis kicsit gondterhelt mosolyra húzódnak. Látszik rajta, hogy nagy fejfájást okoztam neki, ám mégsem akkorát, ami a világvégét jelentené számunkra. Legalább is, azt hiszem. Megköszönöm tanácsát, és visszanyerve nyugalmamat ismét a Felkelő Nap felé venném az irányt, azonban a lány ismét megállít. – Még valami... Lehetőleg ne törd össze a szívét... – Tekintete az enyémbe fúródik, s a helyzet súlyosságát érezve ismét magába szippant a stressz és a fájdalom. Mi történne akkor, ha ez az egész rosszul sülne el, és Hoseok végül berág rám? Bele se merek gondolni...
- Nem igazán – nyöszörgöm álmosan. – Bár, te épp elég fejfájást okozol nekem alkohol nélkül is – mormogom, szinte már csak magamnak.
- Valóban? – kúszik idegtépően önelégült vigyor Hoseok arcára, ezzel vörösre festve orcámat. Hogy elrejtsem érzelmeimet, a pohár tartalma mögé bújok, ahogyan inni kezdem azt. – Remélem a szívverésed is erősen szaporázik miattam – kacsint rám lazán, mire felmegy bennem a pumpa. Az idegességtől annyira remegni kezdenek porcikáim, hogy még a pohár is kiesik a kezemből, ezáltal narancsos színűre festve a takaró huzatját. Hoseok meglepetten pillant rám; tekintetén látni, hogy ijedtség és egy lehelletnyi megbánás fut keresztül benne. – Mi a baj, Hercegnő?
- Hogy mi a baj? – harapok ajkamba. Szinte fel se tűnik a vér fémes íze a számban, hisz a bennem lévő keserűség elnyeli azt. – Hoseok, ez nekem sok! Másfél hónapja még nyugodtan tengettem a napjaimat a szobám biztonságában, aztán holmi családi balhé miatt leléptem otthonról. Egy teljesen idegen társaság befogadott, ahova alig bírtam beilleszkedni, hisz sokan vagytok, és rettentően frusztráltan érzem magam akkor, ha meg kell szólalnom egy idegen előtt. Ti meg egyenesen heten vagytok! Aish... – túrok bele a hajamba zavartan. Lerántom magamról a takarót, és indulatosan a szekrényhez lépek. Milyen érett... – Aztán ez a gyilkossági ügy, hogy szegény Miyét ily módon fosztották meg az életétől, valamint ez az egész Bobbyékkal... – Arról nem is beszélve, hogy kezdek totálisan belédhabarodni, idióta... – Nekem ez sok, érted?! – nyelem vissza könnyeimet, ahogyan ismét visszapillantok rá. – Nekem ez sok... – suttogom, ahogyan kiveszem a szekrényből a kabátomat, és a telefonomat magamhoz véve a bejárati ajtó felé veszem az irányt, magára hagyva fejfájásom okozóját.
Szó nélkül hagyom, hogy a testem vezessen, és még az utánam kiabáló Subin sem képes megállítani. Csak futok, futok, menekülök, ahogyan eddig is tettem. Mindig csak menekülök. Egész életemben ezt csináltam, ebben vagyok jó. Ameddig nem ismernek, nem bánthatnak. Magad vagy. Így a legjobb – hangoznak az ismerős szavak a fejemben. Szeretnék ellent mondani nekik, de nem megy. Túl gyenge vagyok hozzá, ennyi az egész. Csak erőtlen, nyomorult kis senki, aki nem csak magára, de a körülöte lévőkre is ráhozza a bajt. Hasztalan vagy! – mintha csak anyámat hallanám, ahogyan undorító módon köpi felém mondandóját. Még a tudatba is beleremegek, hogy amit mondott, igaz. Nem, az képtelenség! Vagy mégsem?
Gondolatmenetemből barátnőm határozott kezei zökkentenek ki, s maga felé fordítva üvölteni kezd velem. Szavai nem jutnak el hozzám, hisz egyre csak elhomályosodni látszik körülöttem minden, s a fülemben dobogó vér elszakít a külvilágtól. Könnyeim záporoznak, lélegzésem szaggatottá válik, a fejem zsong. Elég...
 |
| (c) Sensible K |
- Ne kiabálj már! – rivallok rá barátnőmre, már-már hisztérikus hangnemet megütve. Ezzel persze azonnal sikerül elhallgattatnom a lányt, akit igencsak meglephettem a reakciómmal. – Az istenit neki... – nyöszörgöm kimerülten, miközben lenyugodni próbálok. Most mondjam el neki? Komolyan? Abból csak mégnagyobb lebaszás lenne. Viszont ha később derülne ki, rosszabb lenne a helyzet... Gratulálok Haneul, ismét hatalmas bajba keveredtél, jár a taps! – Subin... Be kell vallanom valamit – motyogom két szipogás között.
Az idősebb némán hallgatja végig mondandómat a ma hajnalban történtekről, aprókat biccentve közben. Száját tépkedve pásztázza a földet; meg merném kockáztatni, hogy az agyában kismillió lehetőség játszódik le, ám fanyar grimasza nem épp arról árulkodik, hogy megfelelő megoldásra tett volna szert.
- Ezt aztán jól megcsináltad, mit ne mondjak – sóhajt végül fáradtan. – Azonban még nincs minden veszve, kislány – folytatja ismét rám emelve tekintetét. – Az lenne a legjobb, ha tisztáznád Hoseokkal ezt az egészet. Figyelj, ha ő nem érti meg a hülye döntések hozatalainak okát, akkor senki sem. – Ekkor ajkai halvány, bátorító, ám mégis kicsit gondterhelt mosolyra húzódnak. Látszik rajta, hogy nagy fejfájást okoztam neki, ám mégsem akkorát, ami a világvégét jelentené számunkra. Legalább is, azt hiszem. Megköszönöm tanácsát, és visszanyerve nyugalmamat ismét a Felkelő Nap felé venném az irányt, azonban a lány ismét megállít. – Még valami... Lehetőleg ne törd össze a szívét... – Tekintete az enyémbe fúródik, s a helyzet súlyosságát érezve ismét magába szippant a stressz és a fájdalom. Mi történne akkor, ha ez az egész rosszul sülne el, és Hoseok végül berág rám? Bele se merek gondolni...
