Karma

- Hopi! – kiáltok kifulladva, mert ez a pár tíz méter futás pont pár tíz méterrel volt több, mint amennyit az én testem kibír. Hoseok felvont szemöldökkel fordul hátra, s hiába fürkészem arcát, semmi érzelmet nem vagyok képes leolvasni róla. Csak annyit, hogy angyalian szép. Minden esetre hatalmas vigyor ül ki az én arcomra, s megpróbálva egy pillanatra minden gondomat elfeledni, így szólok: – Hoseok, én is szeretlek téged!

Némán állunk, egymással szemben, egymást fürkészve. Arcomon még mindig ragyog a bugyuta vigyorom, amitől Hopi ajkai is megkönnyebbült mosolyra húzódnak. Határozott léptekkel indul meg felém, ahogyan negyed órával ezelőtt is; megáll előttem, karjaival szorosan átölel engem, majd fülembe kedves gondolatokat kezd suttogni:

- Olyan vagy ebben a pulcsiban, mint egy kis maci – kuncogja. Ahogy szavai elérnek a tudatomig, szívem dobogásának ritmusa oly' heves kalapálásba megy át, hogy már-már mellkasomat átszakítva próbál közelebb kerülni Hoseokéhoz. Ekkor még azt hiszem, eszemnél vagyok, ám ahogy Hoseok szép lassan eltol magától, közelebb hajol hozzám, s puha ajkait enyéimnek nyomja, teljesen átadom magam az érzelmeimnek.

Eleinte csak óvatosan becézget, később egyre céltudatosabban próbálkozik, míg végül szabad utat engedek neki, hogy érzékszerveink könnyed táncot járhassanak. Lábaim beleremegnek az érzésbe, és pillangók röpködnek a gyomromban, de szerencsémre Hoseok észreveszi, hogy a végtagjaim kezdik beadni a kulcsot, így erősen tartva engem szakítja meg csókunkat. Levegő után kapkodok, és csak ekkor tűnik fel igazán, hogy milyen rettentő hideg is van idekinn. Már épp javasolni akarnám, hogy esetleg visszamehetnénk az apartmanba, amikor is egy hatalmas csattanást hallok, valamint egy idegesen trappoló idegent, kinek zajai egyre csak közelebbinek tűnnek...

- Én komolyan mondom nektek, hogy nem, ismétlem, NEM hiszem el ezt az embert! Ekkora tapintatlan parasztot, mint ő, a világ nem hordott még a hátán! – torpan meg mellettünk Subin, kinek jelenléte általában feldobja a kedvem, ám mint tudjuk, a kivétel erősíti a szabályt...

- Mit csinált már az a nyomorult? – sóhajt unottan Hoseok, s megszakítva ölelésünket Bin felé fordul. Arcán látszik, igazán nincs ínyére a dolog, hogy épp most kell a két idősebb érthetetlen kapcsolatának hibáit elegyengetni, azonban mint mindig, most is lelkiismerettel teszi ezt.

- Csak próbáltam vele beszélni, hogy legalább Haneullel ne legyen már ekkora segg, de annyira érzéketlen volt most is, hogy nem bírtam tovább – túr hajába idegesen barátnőm, s kétségbeesett tekintetét látva a szívem megszakad. Tudom, érzem, hogy borzasztóan szeretheti Yoongit, ha ennyi időn keresztül képes volt rá várni, s hiába kibírhatatlansága, mégis teljes valójában elfogadja a fiút. – Beülünk valahova egy kávéra? Dobok egy üzenetet Namnak, hogy elmegyek, de most muszáj lenne kibeszélni magamból ezt az egészet. – Mi meg természetesen rábólintunk. Én még gyorsan felszaladok az immáron üres lakásba, hogy valami utcára hordhatót is magamra kapjak, aztán nekivágunk a városnak, egy jó helyet keresve.

Említettem már, hogy sosem volt még barátom? Ez az első alkalom, hogy egy ellenkező neművel ilyen közel kerülök. Nem nagyon tudom rendezni a gondolataimat, a szívem a szokottnál jóval agresszívebben zakatol, az agyam pedig sürgősen próbál lebeszélni erről az egészről. Esküdni mernék, hogy még a lelkiismeretem is nyomaszt, ám a mellettem folyamatosan beszélő Bin nem hagyja, hogy rájöjjek ennek okára. Igyekszem rá koncentrálni, ám figyelmemet mégis a lány másik oldalán lévő Hoseok köti le. Olyan mértékű figyelemmel kíséri végig a lány mondani valóját, hogy egy pillanatra mintha még a féltékenység ízét is megtapasztalnám – de eme képzetet egy másodperc alatt el is hessegetem a fejemből.

(c) Sensible K

Szinte fel sem tűnik, hogy már fedett helyiségben vagyunk, egyedül a különböző kávék émelyítő illata az, amire felkapom a fejemet. Egy sarokban lévő boxban fogallunk helyet, ahol Bin ül egyedül velem szemben. Fel sem fogom, hogy Hoseok mellettem van, és közelsége is olyan megfoghatatlannak tűnik számomra. Teljesen bódult állapotban vagyok, az agyam kikapcsol, és valahogy még az idő is lelassul körülöttem. Nem blokkolok le, sőt, még a nekem szánt kérdésekre is értelmes válaszokat adok, ám a hangom olyan idegennek hangzik, mintha nem is én ejtettem volna ki ezeket a szavakat a számon. Furcsa.

***

Hosszú órák s minimum két kávé műve, hogy ismét egy kiegyensúlyozott és mosolygós Subinnel találom szembe magam. Hoseok olyan szinten képes volt lenyugtatni őt, hogy esküdni mernék, igazából csak kicserélte a lányt egy másikra – amíg én bambulásztam. Kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy nem igazán tudtam hozzájárulni a sikerhez – ami nyílván Bin boldogságát jelenti –, de már annak is örülök, hogy sikerült elérnünk ezt. Sokkal oldottabb a hangulat visszafelé; Subin hálás köszönöttel búcsúzik tőlünk, s ahogy lelép Namjoonékkal váltani pár szót – akik engedékeny módon hagyták, hogy Bin spontán szünetre menjen –, ezáltal ismét kettesben maradok Hoseokkal. Ez sem marad sokáig, mert legnagyobb bánatunkra Hopinak mennie kell – üzleti dolog –, így én egy keserédes mosoly kíséretében battyogok fel a lakásunk biztonságot nyújtó falai közé. Egy teknőst megszégyenítő lassúsággal vánszorgok ki a konyhába egy üveg vízért, majd visszaslattyogva a nappaliba ledobom magam a kanapéra. A tévé hatalmas, sötét képernyőjéből csak úgy árad, hogy be akarja kapcsoltatni magát – de mind hiába. Ahogyan szép lassan felfogom a történteket, az agyam őrűlt tempóba kapcsol, és egyszerűen nem akar leállni. És ekkor eszembe jut az, ami eddig is zavart: Bobby.

Ha egy videóklipben lennék, most valószínűleg felcsendülne CL Mental Breakdownja, legalább is az állapotomat eltekintve. Teljesen kiment a fejemből a ma hajnalban tárgyaltak Jiwonnal, s ahogy újra elgondolom a jelenetet, hirtelen undorodni kezdem saját magamtól. Hoseok bizonyára tényleg nem tehetett arról, hogy az a csajszi ráakaszkodott, én viszont elkövettem életem legnagyobb hülyeségét. Muszáj beszélnem Bobbyval – fordul meg bennem, s még mielőtt végleg elhatároznám magam, a testem már magától mozdul is.

Szinte rohanok annak a bizonyos épületnek az ajtaja elé; amint megpillantom az iKONIC feliratot, tudom, hogy itt az ideje rendbetenni a dolgokat Jiwonékkal, s lezárni ezt az ergész marhaságot, amit itt összehordtam. Hirtelen csap meg a meleg, ahogyan belépek az ismerős helyiségbe, s most a nőcsábász Hanbin helyett egy másik csajozógéppel találom szemben magam. Jaj…

- Szervusz kislány – stíröl végig feltűnően, mire villámokat szóró pillantásommal ajándékozom meg. – Mi szél hozott erre, főképp így nyitás előtt négy órával? – csekkolta le stílusosan órájának számlapját. Azon se csodálkoznék, ha nem lenne benne elem…

- Kim Jiwont keresném… Itt van? – igyekszem magamra erőltetni a lehető leghatározottabb hangomat, bár még így is úgy érzem, hogy meg-megremegett egy picit.

- Bobby pajtást keresed? Mert ő sajnos nincs itt. Viszont itt vagyok én helyette! – kacsint rám, egy huncut mosoly kíséretében. – Goo Junhoe, alias June, állok rendelkezésedre – hajol meg előttem színpadiasan, mire akaratlanul is elmosolyodom egy picit. Van egy olyan érzésem, hogy csak viccel, és semmi rossz szándék sincs benne. Bár jobb az elővigyázatosság!

- Ki a fene használja manapság azt a szót, hogy „pajtás”? – jön elő a semmiből egy viszonylag alacsony srác, kinek haja csak egy két árnyalattal volt sötétebb, mint majd’ platinaszőke barátjának, „Junenek”. Amíg Junet szokatlanul telt ajkai és mindig lelkesen csillogó szemei, addig a másikat jobb orcáján lévő jellegzetes anyajegye különbözteti meg a többiektől. – Egyébként szia, én Kim Jinhwan vagyok! Nyugodtan szólj nekem, ha ez a lökött idegesít, majd én lerendezem – dob felém egy laza mosolyt, majd olyan hirtelenséggel, ahogyan előbukkant, úgy is tűnik el a helyiség egyik sötétebb zugában. Mondtam már, hogy itt mindig félhomály van?

June előszeretettel próbálszórakoztatni engem, amíg Bobbyra várunk. Mindenféle „kínos” sztorikat mesél Jinhwanról – nyílván amiért lököttnek nevezte –, valamint az én kilétemről érdeklődik, valamint a kapcsolatomról Jiwonnal. Ezt nem igazán akarnám részletezni, szóval nagy szerencsém – vagy mégsem? –, hogy témánk tárgya épp ekkor toppan be.

- Csá Bobby! Nézd csak, a hölgy hozzád érkezett! – mutat rám June, majd egy „bátorító kacsintással” magunkra hagy a kíváncsi Jiwonnal. Te jó ég, mire vállalkoztam…

- Szia Haneul! Kialudtad magad? – kezdi Jiwon, egy teljesen semleges témát dobva fel, amivel mégis a nemrég történtekre utal. Milyen cseles…

- Nem valami jól. Beszélnünk kellene… – hajtom le zavartan a fejemet. Nem igazán tudom, hogyan is fogalmazhatnám meg mondandómat, amit hatalmast akadályt jelent a probléma megoldásában.

- Azt gondoltam, hisz még Juneval is kibírtál egy bájcsevejt, csak hogy megvárj – kuncog szórakozottan, mire az említett valami nem túl kedveset kiabál vissza a pult mögül.

- Bobby… Jiwon… Mi lenne, ha hagynánk ezt az egész „féltékennyé tevős” hülyeséget? – nevetem el magam kínomban. – Butaság volt részemről, nem akarlak titeket Hoseokkal ismét egymásnak ugrasztani, meg most már minden oké, és… – hebegek, lassacskán remegve, de Jiwon közbevág. Félve emelem rá tekintetemet, s elsötétült arckifejezését látva ereimben megfagy a vér.

- Megalkudtunk kicsi Haneul… – szólal meg mély, rekedtes hangon, amitől a hideg is kiráz. – Innentől már nem vonhatod vissza, ezt te is pontosan jól tudod – hajol hozzám közelebb, amitől én automatikusan hátrálni kezdek. Félek… – És miért nem akarod már féltékennyé tenni? Csak nem összejöttetek? – húzódott lesajnáló mosoly arcára, amitől szörnyű rossz érzésem támadt. – Oh, dehogynem… És mondd csak, le is feküdtetek azóta? – rántott váratlanul magához, amitől egy kisebb sikoly hagyta el a számat. Mosolya fokozatosan váltott át eszelős vigyorba, amitől a gyomrom is görcsbe rándult. Hoseok… – Mondd, miért van az, hogy minden lánynak ő kell? Én nem vagyok elég jó nektek? – Segítség…

Ekkor hirtelen ordítás hallatszik. Jiwon riadtan ugrik el tőlem, s fejét vesztve rohan a hang irányába. Én teljesen lefagyva állok a klub közepén, s próbálva feldolgozni a hallottakat már csak ennyire eszmélek föl:
- Halló! 119?

Szívügyek

... – Még valami... Lehetőleg ne törd össze a szívét... – Tekintete az enyémbe fúródik, s a helyzet súlyosságát érezve ismét magába szippant a stressz és a fájdalom. Mi történne akkor, ha ez az egész rosszul sülne el, és Hoseok végül berág rám? Bele se merek gondolni...

Zakatoló szívvel csörtetek vissza a lakásunkba, ahol – nagy szerencsémre – Hoseok egyedül ücsörög. Fülén fejhallgató, ám olyan hangerővel hallgatja a zenét, hogy tisztán hallani Dean gyönyörű hangját, ahogyan Zicoval a Pour Upot adják elő. Szíven üt a dalszöveg, ahogy ironikusan az arcomba nyomja: "szép volt". Ha mindaz, amit Yoongi és Subin mondanak igaz, akkor bizony borzasztóan rossz úton haladok. Lassan ideje lenne magamnak is bevallanom, hogy Hoseok borzasztóan tetszik, és bizony többet érzek puszta vonzalomnál irányába. És ezt bizony tudatnom kellene irányába... 

De mi van akkor, ha ez csupán átverés? Hoseok valóban borzasztóan édes, de az, ahogyan Hercegnőnek hív, és az a csalfa mosoly folyton-folyvást az arcán van, rendkívűl megtévesztő tud lenni... Akkor mégis mit tegyek? Félve figyelem nyugodt alakját, ahogyan hosszú, kecses ujjaival pötyög az érintőképernyőn, a képei között váltogatva. Ahogyan felcsendül Zico része a számban, nagyot dobban a szívem. "Ruháit egyenként veszem le / Amikor a fények lekapcsolnak, csak forróbbá válik..." 

- Kinyögöd még ma, hogy mit akarsz, vagy csak ácsorogni jöttél? – mordul fel hirtelen dilemmám tárgya, ahogyan kikapcsolja a zenét, s rám emeli tekintetét, amiből olyan fagyasztó hűvösség árad, hogy egész testem beleremeg, s arcomat elönti a pír.

- É-én... Én sajnálom, hogy úgy kiakadtam az előbb... Én nem akartalak megbántani, hisz nem te tehetsz erről az egészről, én csak... – hadoválok zavartan, ismét könnyeimmel küszködve.
- Arról viszont én tehetek, hogy most is csak dadogni tudsz – húzódik váratlanul keserű mosoly angyali arcára. Halk sóhaj hagyja el ajkait, majd telefonját arrébb rakva feláll, s elém sétál. Orromat megcsapja parfümjének illata, amitől a mellkasom a szokásosnál jóval tempósabban kezd emelkedni, majd süllyedni. Arcvonásai azonnal enyhülnek, s mosolyának íze szomorkássá csillapodik. Egy pillanat leforgása csupán, ahogy fejét a vállamra hajtja, mégis mintha éveket venne ki az életemből. – Szeretlek. Szeretlek, Park Haneul – suttogja erőtlenül. Ereimben megfagy a vér, szemeim kipattannak, ahogyan szavai elérik tudatomat; kimondta. Válaszom egyértelmű, mondandóm mégis a torkomban akad. Biztos jó ez így? Az istenit neki, egyszer hallgass a szívedre, Haneul!

- Én is sz... – kezdeném bágyadtan, ám a mellettünk kicsapodó ajtó zaja durván félbeszakít. Ha eddig még nem kaptam szívrohamot, akkor mostanra már biztosan megérett egy.
- Jó reggelt, gerlicéim! – nyújtja meg a téves napszak jelzőjét Yoongi, miközben egy hatalmas dobozzal manőverezik a dohányzóasztal felé. – Csak nem rosszkor jöttem? – Gúnyos vigyora árulkodik kérdésének rosszmájúságáról, mire Hoseok morogva ellép tőlem, s a konyha felé veszi az irányt. – Ha késért indultál, hogy leszúrj, akkor támogatom az ötletet, amennyiben a megölésem helyett a doboz felnyitását választod! – kiált a fiú alakja után szórakozottan, miközben ledobja magát a kanapéra. Én még mindig falfehéren igyekszem a gondolataimat rendezni, de egy röpke másodperc után inkább csak sarkon fordulok, s meg sem állok egyenesen a recepcióig.
Subin egyforma színben pompázó műkörmeivel kopog mobiljának képernyőjén, ahogyan egy cikkbe belemerülve teker lejjebb a sorok közt. Nem akarom ráhozni a frászt, így óvatosan szólítom meg barátnőmet. Ahogyan megemeli tekintetét, észreveszi a szemeim sarkában csillogó könnyeket, s riadt arckifejezéssel pattan hozzám, hogy szorosan magához öleljen.
- Te jó ég! Mi történt? – kérdezi tekintetemet keresve, hátamon szorgosan végigfuttatva kezeit, hogy megnyugtasson. Kavarog velem a világ, ahogyan ezernyi gondolat cikázik a fejemben, s mégis csak egy dologra tudok koncentrálni igazán. Rá. Ahogyan azt a bizonyos szót kiejtette a száján, olyan gyönyörű volt, egyenesen színdarabot lehetne köré írni! Még maga Shakespeare is bánhatja, hogy a műveit nem ilyen tiszta lelkű emberek játszották. Egyszerűen átjárta hangját a szenvedély és az őszinteség, a hátamon a hideg futkos, ha csak rá gondolok. Az a mély, rekedtes hangszín oly' dolgokra képes, amiknek még csak a gondolata is megfoghatatlan számomra. Azt akarom, hogy ő vezessen az ismeretlenbe. Ő, kinek karjai biztonságot nyújtanak, ha az élet vad vizekre evez. Ő...
- Hoseok...

  – Hoseok szemszög –

Elég nagy segg voltam tegnap este, mit ne mondjak. Haneul egyáltalán nem érdemli meg, hogy ilyen csúnyán viselkedjek vele. Egyik pillanatban még nagyban hülyítem őt, becézgetem s titokban csókot nyomok arcára, a másikban meg már valami tök random libuska lóg a nyakamon. Istenem, mekkora  egy nyomorék vagyok... És mekkora lebaszást kaptam Bintől reggel... Nyílván teljesen jogosan, de ettől függetlenül nem jutottam előrébb azzal kapcsolatban, hogy hogyan hódítsam meg ezt a makacs lányt. De mindenképp az enyém lesz előbb vagy utóbb, ezt azért leszögezném.

Délután volt, hogy Haneult felébresztettem. Nem bírtam már magammal, rettentő módon furdallt a lelkiismeret, és bocsánatot akartam tőle kérni a tegnapiért, viszont a megnyerő mosolyom és a mindig bevált narancs juice valahogy nem igazán jött be neki, és rendesen felborította a lelkivilágát. Na jó, komolyra fordítva a szót, igencsak kibukott belőle az elmúlt időszak minden búja-baja, és egy kisebb hiszti után magamra hagyott. Nem igazán tudtam mit kezdeni vele, de minden esetre felhúzott ezzel annyira, hogy a telefonom majdnem az ablakon landolt ki. Szerencsére inkább a zenehallgatást, semmint a rombolást választottam, s maximumra véve a hangerőt valami agybutító játékkal kezdtem kikapcsolni magam. Nem sok kellett, talán öt perc, s a lány ismét a lakásban termett, pizsamában ácsorogva, zavartan, könybe lábadt szemekkel. A szívem is megszakadt a látványtól, legszívesebben addig öleltem volna magamhoz, amíg meg nem nyugszik egy picit, s szipogása néma csenddé nem csillapszik.

Bevallottam neki. Megnyíltam előtte, s bár nem ez volt az első alkalom, mégis sokkal sebezhetőbbnek éreztem magam, mint ezelőtt bármikor. Sosem tartottam magam kemény srácnak, hisz köztudott, hogy például borzasztóan utálom a horrorfilmeket, mert eléggé beszari típus vagyok. Ezért vettem fel a vicces fiú szerepét, aki folyamatosan hülyét csinál magából, hogy másoknak mosolyt csaljon az arcára; egyedül Miye tudta csak, hogy az örökös vigyorom mögött bizony a lelkem darabokban hever. A halála után az álarc is szilánkjaira esett szét, ám nagy meglepetésemre senkit nem hökkentett meg a változás, amin keresztül mentem. Hiába próbáltam takarni, a barátaim mind ismertek már annyira, hogy tudták, az arcomon lévő vidámság nem mindig őszinte.

Bő egy év kellett, hogy teljesen túl legyek ezen. A srácok számtalanszor próbáltak más lányokkal összehozni, de korainak éreztem még a randizást. Miyével a kapcsolatunk sokkal több volt annál, mint puszta vonzalom, vagy fiatalkori szerelem. Egyszerre szerettük egymást szeretőként és barátként. Ő volt a másik felem. Gondolom érthető, hogy miért is tartott ilyen sokáig elengednem őt. Persze mai napig gondolok rá, és ha tanácstalan vagyok, akkor mindig hozzá fordulok; lehet furcsán hangzik, de az ő hangját hallottam a fejemben, amikor valami azt súgta, Haneul kell nekem. Ezért is bátorodtam fel annyira, hogy megszerezzem őt. Kisebb-nagyobb sikerrel...

De természetesen ennek a gyökérnek pont akkor kell berontania ebbe a tetves lakásba, amikor végre közelebb kerültem volna hozzá. Esküszöm egyszer kinyírom ezt a sültbarmot, csak adódjon egy olyan alkalom...

- Te teljesen meghibbantál? – csattanok fel, amikor meghallom az ajtó záródását. Izzó szemekkel csörtetek a nappaliba, ahol Yoongi negédes vigyorával találom szembe magamat. – Mi van akkor, ha soha többet nem lesz esélyem megcsókolni őt?! – fortyogok magamban, már-már hisztis királylány módjára toporzékolva. 

- Csillapodj öcsi, még ezernyi alkalmad lesz lekapni Haneult, de most inkább segíts ezt a vackot összerakni – merül bele a használati útmutató olvasásába, ahogyan a már szétbontott doboz mellett guggol békésen. Fél másodperccel később a füzetke már a szoba egyik sarkában landol, Yoongi pedig nyelvét a szájából kidugva áll neki az új – valószínűleg méregdrága, amiért Bin ki fogja nyírni – hifit felállítani. Lemondóan sóhajtok, s úgy döntök, inkább kiszellőztetem a fejem. Durcásan indulok az ajtó irányába, ám egy pillanatra megtorpanok, ahogy Yoongi még utoljára utánam szól: – Te Hope... Én nagyon bírom Haneult, és szurkolok is nektek, hisz fülig beléd van zúgva a csaj, de ha megfogadsz egy tanácsot, én sürgősen rendezném a soraimat iKONékkal, ha nem akarsz balhét. – Hangjából csak úgy áradt a hűvös komolyság, amitől rendesen görcsberándult a gyomrom. Kim Jiwon, huh? Hát valóban, vele még meggyűlik majd a bajom...

– Haneul szemszög –

- Én esküszöm beverem ennek az idiótának a képét! – mérgelődik Bin, ökölbe szorítva kezeit, miután végighallgatta a mesémet. Te jó ég, lassan olvasókört is tarthatnék a saját kalandjaimból... – Őszinte leszek, tegnap este végig együtt voltunk, ezért is törtem rád vigyorogva a mosdóban, de ezek után... Hogy képelném fel azt a bunkó pofáját, aish! 

- Mi-micsoda? – pislogok értetlenül, bal szememet dörzsölgetve. – Te komolyan Yoongival lógtál? És milyen volt? Kedves? Visszahúzódó? Unnie, mesélj már valamit! – kúszik lelkes mosoly az arcomra, ahogy barátnőm arcát szép fokozatosan elönti a pír.

- Hát, figyelj... Semmi extra nem történt, kicsit be voltunk nyomva, ő meg nem bírt magával, és hát...

- Igen? – nyújtotom meg a szót, ahogyan csillogó szemekkel figyelem Subint.

- Mondom, semmi... Csókolóztunk, ennyi. De már nem vagyunk gyerekek, nem nagy cucc – néz oldalra, erős zavarát leplezve. Ez a mondata kicsit szíven üt mondjuk, hisz én még soha életemben nem csókolóztam senkivel, de gyerekes véleményemet magamban tartva inkább csak tovább faggatom a lányt, aki nagy vonalakban felvázolja a tegnap este részleteit. Igen, valahogy így zajlik ez, hisz azt hinné az ember, hogy mindent elmond, ám minél részletesebb ez az egész, annál homályosabb is.

Épp indulni készülnék vissza az oroszlán barlangjába, hogy legalább valami normális ruhát aggassak magamra, és kimenjek legalább egy kávéért, ám az orrom előtt elviharzó Hoseok látványa ismét meggondolatlan tettekre ösztönöz. Úgy, ahogy vagyok, pizsamában, és a Bin által hozzámvágott pulcsiban futok a magas fiú alakja után.

- Hopi! – kiáltok kifulladva, mert ez a pár tíz méter futás pont pár tíz méterrel volt több, mint amennyit az én testem kibír. Hoseok felvont szemöldökkel fordul hátra, s hiába fürkészem arcát, semmi érzelmet nem vagyok képes leolvasni róla. Csak annyit, hogy angyalian szép. Minden esetre hatalmas vigyor ül ki az én arcomra, s megpróbálva egy pillanatra minden gondomat elfeledni, így szólok: – Hoseok, én is szeretlek téged!

(c) Kiss it better