Boldog szülinapot!

Este hat körül lehet, mi pedig már készülődünk. Bin a sminkével babrál, én meg a közös szekrényünk előtt toporzékolok, valami olyasmi szöveggel, hogy már megint nincs mit felvennem. Igen, ez nálunk elég gyakori, bár a fiúk továbbra se nagyon tudják hova tenni az ilyesfajta kirohanásainkat. Végül sikerül választanom egy tetszetős blúzt és egy hozzá passzoló sapit. Nem telik sok időbe – talán egy órába – mire befejezzük a szépítkezést, aztán bele is ugrunk az éjszakába, nem is sejtve, mit rejteget még számunkra.

- Na, a menyasszonyok is megérkeztek – röhögi el magát Jimin, ahogy lábunk a küszöböt éri. Subin szemforgatva mosolyodik el, majd ajándékát szorongatva Hoseokhoz siet. Seok önelégült vigyorral fordul felé, mire Bin meg sem várva, hogy az ünnepelt felálljon, a nyakába veti magát, s hangosan felköszönti őt. Akaratlanul is Yoongi felé vándorolnak szemeim egy pillanatra, kinek mosolya őszinte, ám egy csöpp keserűség is keveredik benne. Tehát így állunk – nyugtázom magamban, majd én is a srácokhoz ballagok.

- Boldog születésnapot! – nézek Seok gyönyörű szemeibe, s igyekszem állni tekintetét. Biccent egy aprót, s mivel a társaság már igencsak hangosnak és jó kedélyűnek bizonyul, így válaszát már csak formális ölelésünk közepette suttogja fülembe:

- Köszönöm.

Ajándékait félreteszi egy már felépült kupac tetejére, majd a maga mellett fentmaradó üres helyet megpaskolva megereszt egy csalfa vigyort. Hát hogyne – sóhajtom kelletlenül, majd ledobom magam mellé, picit vállának ütközve. Eddig észre sem vett parfümének illata váratlanul csapja meg kényes orromat, ezzel teljesen megbénítva eddig tiszta gondolkodásom. Kemény menet lesz, mit ne mondjak – konstatálom megrökönyödve.

Még ki sem fújom magam rendesen, amikor Seokjin máris megjelenik egy hatalmas torta kíséretében. Az egy kérdés, hogy mikor tűnt el innen, no de mikor tudta becsempészni azt a hatalmas cukrász mesterművet, az valószínűleg örök rejtély marad. Minden esetre a monumentális édesség látványa mindenkit felvillanyoz, és alig bírunk egy helyben maradni izgatottságunk miatt. Mint hamarosan kiderül, a zöld marcipánnal borított édesség belseje csokis tésztát és erdeigyümölcsös krémet rejt, aminek látványától a nyál összefut az ember szájában.

- Igazán kitettél magadért, hyung – pillant elérzékenyülve Jinre Hobi, mire az említett csak zavarában megrázza fejet, amolyan "semmiség" stílusban. Öröm volt rájuk nézni, ahogy barátságuk minden egyes rezdülésükben megnyílvánult. Ilyenkor bizonyulnak igazán összeszokott csapatnak, azt hiszem.

Miután sikeresen elnyammogjuk saját adagjainkat, Hoseok az ajándékos kupac felé nyúl, és elkezdi bontogatni a csomagjait. Szép lassan látnak napvilágot a kedvesebbnél kedvesebb tárgyak, amiknek értéke nem az árukban, hanem a személyességükben rejlik. Épp ezért is könnyebbülök meg végképp, hogy választásom bizony a megfelelő ötletre esett.
- Egy fotóalbum? – látom meg az őszinte csodálkozást Hoseok arcán, ahogy a kis könyvecskét fogja a kezében.
- Azt szerettem volna, ha valami olyasmit kapsz, ami ha bármikor a kezedbe kerül, mosolyt csal az arcodra – vonok vállat. Miután a fiúk egyre gyanúsabban méregetnek engem, érzem, hogy arcomat elönti a pír, én meg egyre lejjebb csúszok a széken. Ezt én sem gondolhattam komolyan – kezdem el számat tépkedni zavaromban. – Elhoztam Bin gépét, hogy az első oldalra bekerülhessen erről az estéről is egy emlék, de úgy látom, butaság volt az egész... – motyogom, szinte már csak magamnak.

- Hé, fel a fejjel, kicsi lány – simítja meg a hátamat Namjoon. – Nagyon szép gesztus, biztos vagyok benne, hogy Hobinak is tetszik – kacsint rám bíztatásképp. Jól esik támogatása, ám hirtelen jött zavaromat nem igazán sikerül lenyugtatnia.

- Yah, Haneul – csendül fel Hoseok hangja ismét. Bátortalanul emelem rá tekintetemet, de barátságos mosolya oldja picit a bennem kavargó feszültséget. – Gyere, készítsünk egy képet. Bin, lefotózól minket? – Az említett bólint, én meg a kezébe nyomom saját gépét, ami eddig a táskám mélyén lapult. Még pislogni sincs időm, Hoseok máris kézen ragad, s maga mellé ránt. Derekamat átkarolva vigyorog a kamerába, mire akaratlanul is elmosolyodom. A fényképezőgép jellegzetes hangja jelzi, hogy befejezhetjük a „pózolást”, s amíg a többiek Bin köré gyűlnek, hogy láthassák a polaroid típusú fotót kivilágosodni, addig Hoseok a fülemhez hajolva suttogni kezd:

- Ez a legédesebb ajándék, amit valaha kaptam. Köszönöm! – Mondandóját egy óvatos puszival toldja meg, majd mintha mi sem történt volna, a többeikhez ballag. Fülig vörösödve figyelem alakját, s igyekszem nem menten elájulni. Puha ajkai szinte sebet égettek forró arcomba. Mintha megjelölt volna – kapok az arcomhoz.
Mintha megjelölt volna – kapok az arcomhoz, teljesen megszédülve. Végül én magam is a többiekhez vánszorgok, s az este hátralevő részét egy bárgyú vigyor segítségével húzom végig. Előkerülnek az italok – nyílván a bár hangulatának megfelelő, nyugati filmekbe illő a választék –, mi pedig az alkohol mennyiségének növekedésével egyenesen arányosan hangosodunk.

(c) First Crush

Olyan fél tíz lehet, s máris mindenki eléggé becsiccsentett ahhoz, hogy konkrétan már a földön fetrengjünk a nevetéstől. Nyílván én is jókat szórakozok a régebbnél régibb sztorikon, valamint borzasztóan viccesnek tartom, ahogy a srácok egymást gyepálva nosztalgiáznak, de gondolataim valahol máshol járnak. Közeliek, mégis oly távolinak tűnnek; az agyam egyre csak Hoseok kedves, ám roppant furcsa gesztusán jár, szüntelen. Ebbe bele fogok hülyülni – rázom meg a fejem, hogy kicsit kitisztuljon.
Mire észbe kapok, már az utcákat rójuk. Fel se tűnt, hogy amíg én lebénultan egyre csak Hopi miatt paráztam, addig a többiek kitalálták, hogy menjünk el egy szórakozóhelyre; minden bizonnyal az egyik fiú ötlete lehetett, aki vélhetőleg – hogy Jimin szavaival éljek – „nő hiányban” szenved. Minden esetre a lehető legpozitívabban állva a dologhoz Binhez és Jeonggukhoz csatlakozom, akik még a visszafogottabb kategóriába tartoznak. Nem sok alkoholt fogyasztottak az eltelt órákban, így józanságuk igencsak biztonságérzetet ad. Legalább lesz, aki segít hazatámogatni a maradékot – nézem a jó oldalát, s nagy levegőt véve belépek az elém tárulkozó diszkó forgatagába. Ekkor még egészen tűrhető minden.
A helyiség igencsak nagy; minden kékben pompázik, ami főleg a gyér világításnak köszönhető. Az emberekből csak úgy dől az alkohol bódító, felkavaró szaga, s ahogy szinte egymáson vonaglanak, végképp elfog a hányinger. Természetesen igyekszem nem pánikolni, és tűrtőztetni magam, így megpróbálok valami másra koncentrálni. Mondjuk a zene szörnyű, gőzöm sincs, melyik idióta rakta be ezt az analfabétát a dj pult mögé – ez is kilőve. Egyetlen megoldás az marad, ha én magam is lerészegedem. Vagy nem?
Őszintén, én még soha az életemben nem ittam alkoholt. Mármint, úgy rendesen. Nyílván én is belekóstoltam kicsi koromban a felnőttek italába, de valahogy nem fogott meg az alkohol kultúrája. Tudom, bunkóság nemet mondani rá, de én köszöntem szépen, inkább megvoltam nélküle. Gondolom ezért is érzem ennyire a harmadik pohár konyak hatását...
A bárpult az egyetlen, viszonylag nyugodt hely – persze az egymást faló párokat leszámítva. Itt ücsörgünk Kookie-val kettecskén, mivel Bin valahol menetközben elszakadt tőlünk.
- Egy igaz társ volt – „siratta meg” Jeongguk, majd jót röhögve saját megjegyzésén legördítette dobozos sörének maradékát.
Szemforgatva nyugtázom a legkisebb szövegét, majd körbepillantok, hogy jobban szemügyre vehessem a morajló tömeget. Természetesen egyfolytában a mieinket keresem, hogy tudjam, mindenki épségben van még, és nem keveredett balhéba, valamint az egészsége is elfogadható állapotban van. Semmi energiám nem lenne egy esetleges életmentésre a folyamatos pánikolás mellett – vallom be magamnak kelletlenül.
- Hé, noona! – böki meg Kook a vállamat. – Nézd! Az ott nem Hopi hyung? – mutat az egyik sarokban lévő alakra, aki szemmel láthatóan egy ellenkező nemű társaságát élvezi. Nem is akárhogy...
- Ah, kizárt! – mondom, bár szinte csak a magam nyugtatására. Ám az illető ekkor megfordul, s fény derül valójára. Fekete tincsei izzadtan tapadnak homlokára... – Bassza meg – nyögöm fájdalmasan, s érzem, ahogy arcom grimaszba torzul. Hirtelen forogni kezd velem a világ, s könnyek gyűlnek a szemembe. – Ha most megbocsátasz – erőltetek még egy mosolyt Kookie kedvéért, majd az idegenek sokasága között elvegyülve a mosdó irányába sietek.
Szinte berobbanok a mellékhelyiség ajtaján, s nekivágódok a csap szélének. Ahogy megemelem tekintetem, egy végtelenül meggyötört, összetört és tanácstalan illető néz vissza rám. Mégis mit hittél, hm? – húzódik keserű mosoly könnyek áztatta arcomra. – Majd ő lesz a herceg, aki változást hoz a nyomorult kis életedbe, huh?! Szánalmas vagy, hogy bedőltél neki, ennek az ócska trükknek. Minek kellenél te olyasvalakinek, mint Jung Hoseok? Elhitted neki ezt a badarságot, hogy Miye után beletörődött a magányba, de te vagy az, aki mégis csak értelmet ad a létezésének? Ekkora marha is csak te lehetsz, Park Haneul! – Eszmefuttatásom végén egy óriási ütést mérek az öklömmel tükörképemre, aminek csak az az eredménye, hogy a kezem vérezni kezd. A sebbel mit sem törődve dőlök a falnak, s annak mentén a földre csúszva teljesen szétesek.
Percek, talán órák is eltelnek, mire valaki belép a mosdóba. Legnagyobb meglepetésemre Bin ront rám teljesen felvillanyozva, ám látványom azonnal lehervasztja őt.
- Te jó ég, mi történt veled, Haneul? – guggol le hozzám aggódóan, s a kezemen lévő sérülést látva azonnal táskájához nyúl.
A sebem ellátása közben csak szótlanul pityergek, mint egy óvodás. Bizonyára a szituáció nem készítene ki ennyire, ha nem lenne bennem alkohol, ám ennek hatására igen csak érzékeny lettem. Bin vállára döntöm a fejem, s ruhájának mintáját követve elmerülök a semmittevésben, így lenyugodva egy csöppet.
- Hoseok... Egy másik lánnyal smárolt – szólalok meg a hosszú hallgatás után, mire Bin értetlenül mered rám. – Kérlek mondd, hogy ez az egész nem volt hazugság... Kérlek – lehelem utolsó szavaimat, kétségbeesetten Subin szemeibe nézve. Hitetlenkedve rázza a fejét.
- Hopi biztosan nem kapott le egy nőt se, az száz százalék – tol el picit magától, hogy szembefordulhasson velem. – Biztosan ő volt az? Nagy a tömeg, könnyű összekeverni az embereket – próbálkozik menteni a menthetőt, de bizonyára észrevehető rajtam, hogy amit láttam, az valóban úgy is történt.
Hosszú, végtelennek tűnő másodpercekig nézünk Binnel farkasszemet. Mondanom sem kell, hogy szavak nélkül is megértjük egymást, hiába ez az első alkalom, amikor valakivel ilyen közel kerülök, hogy ez működjön. Mindketten tudjuk, hogy Hopi pont nem az a típus, aki csak úgy random csajokkal van, de amit láttam, azt láttam. Illumináltsága miatt tette volna? Kétlem, hogy az alatt a három év alatt nem csípett be még egyszer sem annyira, mint most. Akkor meg...?
- Jézusom, alig tudtam szabadulni attól a csajtól, teljesen rám mászott – esik be az ajtón az általunk emlegetett, teljesen kipirulva. – Minden oké, lányok? – pislog ránk értetlenül, mintha mi sem történt volna egy durván háromnegyed órával ezelőtt. Hiszi a piszi...
- Te meg mégis mi a jó büdös francot csinálsz a lány mosdóban, Jung Hoseok? – förmed rá Subin homlokát ráncolva. – Nem mellesleg nem látod, hogy épp lelkizünk? Szóval menj vissza a kis barátnődhöz, és... Várjunk csak. Mit is mondtál? – akad meg mondandójában zavartan, miután leesik neki, hogy Hoseok miről is beszélt.
- Az a lányka nagyon jól érezte magát a társaságomban, csak kicsit elvetette a súlykot – von vállat lazán Hopi, majd lehuppan mellénk egy vigyor kíséretében, mintha valami klubban lennénk. Akkor félreértés lenne az egész?! – A kezeddel meg mi lett, Haneul? Bántott valaki? – néz rám aggódóan, én meg egy értelmes választ nem tudok kinyögni, annyira forog velem a világ.
Ha én most halál komolyan azért csaptam le ezt az egész balhét – nem mellesleg fölöslegesen –, mert nem bírtam megvárni a kis jelenet végét, akkor valóban én vagyok a világ legnagyobb marhája. De komolyan... Ezt most hogy fogom neki kimagyarázni? Azért akadtam ki, mert borzasztóan féltékeny lettem holmi lányka miatt, aki rácsimpaszkodott? Egyáltalán, miért is lettem emiatt ideges? Mert tetszik nekem? Gratulálok Haneul, ezt aztán jól megcsináltad...

Sötét Lovag

Bólintok egyet, majd a gondolataimba merülök. Mondjuk nem sokáig, mert megjelenik a látókörömben valami, ami felkelti a figyelmemet. Fekete nadrág, bordó bakancs, fehér ing, halványrózsaszín, hosszított mellény és a jellegzetes, fekete kalap. Hoseok. Jung Hoseok.

Amint rajtakapom magam, hogy Hoseokot bámulom, azonnal fülig pirulok. Természetesen ezt nem csak én, hanem Bin, Seok és a mellette álló Yoongi is észreveszi. Először egyedül Bin vállalja fel halk kuncugásával, hogy mennyire is szórakoztatja a szituáció. Hahaha, valóban vicces, Miss Kerítőnő!

- Csak vigyázz, nehogy a szád is tátva maradjon, Park! – jegyzi meg gonosz vigyorral az arcán Hoseok, majd hangosan kacagva, mintha csak egy jó poént mondott volna, elhagyja a hallt. És kimegy a hidegbe. Egy szál ingben. Normális ez?!

Yoongi vihogva lépked hozzánk az előbbi kis jelenet örömére, majd a hogylétünk felől érdeklődik. Eleinte csak furcsán pislogok rá, hisz nem szokása erről kérdezni. Suga olyan könnyedén át tud siklani ezeken az apró részleteken, mint például hogy hogyan érzi magát embertársa, hogy az valami hihetetlen. Általában csak akkor tűnik fel neki, hogy valakinek baja van, ha az ember konkrétan már kétrét görnyed a fájdalmas zokogástól. No jó, ez enyhe túlzás, de azért a múltkor sem tűnt fel neki, amikor az egyik részeg vendég miatt elpityeregtem magam. Csak hátbaveregetett azzal a szöveggel, hogy "szép volt Haneul", majd otthagyott. Hát igen, ilyen a jó főnök-beosztott kapcsolat!

- Yoongi... – néz komolyan az említett szemeibe Bin. – Inkább bökd ki, mit szeretnél, ne tettesd itt nekem az illedelmest – nyögi fáradtan, mire Suga azonnal visszavált a mézes-mázas stílusából.

- Hoseok bekattant. Hallod kislány, én felködném a gatyám – néz rám egy grimasz kíséretében. – Gőzöm sincs, mi baja, de a szokásosnál is többet vigyorog, és esténként úgy ölelget álmában, mintha a nője lennék, miközben egyre csak a te nevedet nyöszörgi – torzul el mégjobban arca, ahogyan visszagondol az éjszaka történtekre. – Jézusom, Haneul, én ezt már nem bírom sokáig! Kérlek, ha a közeljövőben randira hív, mondj igent, hátha akkor végre lenyugszik egy picit! – sóhajt lemondóan szőke fürtjeibe túrva.

H-hogy micsoda?! Hoseok velem szokott álmodni? Nem szürreális ez egy picit? Mármint, kizártnak tartom, hogy ez igaz legyen. Ez valami rossz vicc, most is csak a bolondját járatják velem! De olyan komolynak tűnnek. Vajon igazuk van? Tényleg tetszem Hobinak? Én eddig még nem is gondoltam rá férfiként, csak barátként, aki segít átvészelni egy zűrös időszakot. De ha lenne köztünk bármi is... Nem, az egyszerűen képtelenség! Minket nem egymásnak teremtettek, mi két külön faj vagyunk, semmi közünk egymáshoz! És amúgy is: egyáltalán nem is helyes!

Ezen kis eszmefuttatásom után – ami össz-vissz tizedmásodpercek alatt pörgött le a fejemben – rájövök, hogy ennyire mérhetetlenül buta és gyerekes fiatal felnőtt nő az ég adta világon nincs még egy, mint én vagyok! Úgy viselkedem, mint valami tini liba, az iskola királynője, aki konkrétan a suli összes pasija közül válogathat, hisz akárkit megkaphat. Nem is helyes, pff... Legalább ne hazudnál magadnak, Park Haneul, ha már ennyire ostoba vagy, hogy ilyen badarságokat itt összehadoválsz!

Mit tudok tenni; biccentek egyet. Nyílván nem szeretném, hogy Yoongi kellemetlenül érezze magát az én és Hobi hülyeségei miatt (komolyan ölelgeti őt álmában? Ez baromi vicces!). Randi, huh? Annyi mázlim van, hogy ennek a bizonyos randinak annyi az esélye, mint hogy piros hó fog esni holnap.

Pont mielőtt Suga lelépne, értesítésem jön. Binnel fogadnak, hogy ki lehet az üzenet – azaz a snap – feladója. Sötét lovag. Igyekszem minél gyorsabban elhúzni a képernyőn a nevet, nehogy bárki is meglássa, azonban természetesen – mint mindig – most sem jön be a tervem. A két idősebb rögtön tanakodni kezd, hogy ki is lehet az a bizonyos Sötét Lovag, ám amikor megnézem a snapet, azonnal rá is jönnek, hogy ki is ő.

Csak megforgatom a szemeimet, és már lépnék is ki a Snapchatből, amikor is Bin kikapja a kezemből a telefont, és még mielőtt lejárna a nyolc másodperc, leképernyőfotózza a képet. Én meg halálra váltan veszem vissza a készüléket. Te jó ég, most Hoseok azt fogja gondolni, hogy tényleg beállítom háttérképnek! Nem, Haneul, viselkedj már érettebben! Majd megmondod neki, hogy Bin volt, és kész! De mi van akkor, ha nem hiszi el...?
Dühösen hagyok ott csapot-papot, és máris indulok Hoseok után a Keleti Szelekbe. Még hallom Yoongi és Subin távolodó, jóízű nevetését, de nem foglalkozom vele. Épp eléggé bosszant, hogy Hoseok szórakozik velem, nem kell nekem még ez a két jómadár is!
Morgolódva caplatok az utcán, mit sem törődve a süvítő, februári hideggel. Igen, mint mindig, most is sikeresen megfeledkeztem a kabátról, így hatalmas tüsszentéssel jelzem a bár tulajdonosának, hogy bizony beléptem az ajtón.
- Kedves egészségére a hölgynek! – lép elő az árnyékból főnököm, szélesen vigyorogva. Na jó, ez most szörnyen ijesztő volt – jegyzem meg szájhúzva.
- Köszönöm! A-amúgy csak azért jöttem, hogy még véletlenül se értsd félre, nem én voltam, aki a screenshotot csinálta, hanem Bin! – hadoválom zavartan, mint egy kisiskolás. Gratulálok Haneul, most aztán meggyőzted őt!
Nevetve lép közelebb hozzám, hogy jobban szemügyre véve arcomat. Ketten vagyunk a bárban. Csak ő és én. A város zajai sem szűrődnek be, így a néma csenben jól hallani szívének dobogását és egyenletes lélegzését. Óvatosan pillantok rá, mintha nézésemtől egy pillanat alatt elporladhatna. Kénytelen vagyok észrevenni vonásai szépségét, édes gödröcskéit, hosszú, sötét szempilláit és gyönyörű, éjfekete szempárját. Ezek mellett még az is eltörpül, hogy idő közben szinte teljesen átöltözött, bár meg kell hagyni, az is csak előnyévé vált.
- Hé, hercegnő, amúgy ma nem dolgozunk – szólal meg kis idő múlva. Már megint így hívott! Jung Hoseok, az őrületbe kergetsz! – Viszont este jövünk iszogatni egy kicsit szülinapom alkalmából. Csatlakozhatnál hozzánk – kacsint rám, mintegy meghívásként. Várjunk csak...
- T-tessék? Szülinapod alkalmából? Ma van a szülinapod? – pislogok csodálkozva. Sosem voltam jó az ilyen dátumok megjegyzésében, de arról csak jelzett valamelyik közösségi, hogy ma született. Vagy nem?
- Ne aggódj – nevetei el magát ismét. – Holnap leszek huszonhárom. Ráérsz még ajándékot beszerezni – borzolja össze a hajam. – Bár, nekem az is elég, ha eljössz – szelidül meg kissé, s mosolya is kisfiússá válik. Csak nem zavarbajött?
Azonnal kattogni kezd az agyam. Mindenképp szeretnék neki venni valamit. De mégis mit? Pénzem is alig van, hisz a múltkor sokat költöttem a kabátra, valamint a megélhetéshez szükséges összegből is igen jelentősen kivettem a részem. Rezsi, kaja, egyéb szükségletek – hiába a közös kassza, elég sokat fogyasztunk így négyen.
Még jó, hogy Yoongi ismét felbukkan, így egy kicsit lefoglalja a teljesen meghülyült Hoseokot, amíg én írok egy gyors üzenetet "rég látott" – inkább rég említett? – munkatársaimnak.
parkskye: Srácok...
chimchim: Mit parancsolsz, drága?~
parkskye: Ehm... Gőzöm sincs, mit vegyek Hoseok születésnapjára...
taehyungiiee: abban segíthetüüünk!! >w<
jeonkookie: Van valami elképzelésed? c:
parkskye: Nem igazán...
chimchim: Tali a sarkon!~
taehyungiiee: oki-dokiii :3
jeonkookie: Rendi!:D
parkskye: Ott leszek!
Óvatosan osonok ki a bárból, nehogy főnökeimnek feltűnjön a hiányom, majd mint akit kilőttek volna, a sarokra sprintelek. Ahol már a három srác vár. Ezt meg vajon hogy csinálták?
Végül a pláza felé vesszük az irányt. A fiúk rengeteg javaslattal halmoznak el, mint példáulhogy vegyek neki egy tárcát, mert a régi már úgyis elkopott, vagy egy telefon tokot, mert mindig leejti szerencsétlen mobilt, vagy épp szappant, mert mindig olyan Hobi szaga van. Ez utóbbi nyílván Jimin ötlete volt. Ám hiába, egyik sem tűnt megfelelőnek. Valami különlegeset szerettem volna, de ezt az istenért sem mondtam volna el a többieknek. Még a végén ők is félreértik – nyöszörgtem magamban.
Egy kreatív sarok mellett haladtunk el, én meg automatikusan megtorpantam egy pillanatra, hogy jobban megvizsgálhassam annak kirakatát. Rengeteg gyönyörű, kézzel készített doboz, képkeret, nyaklánc és egyéb csecsebecse csillog az ablak mögött kiállítva. Ez lesz az!
Ahogyan belépek az üzletbe – a gyanúsan rámsandító fiúkkal a nyomomban – érzem, hogy elönt valami különös érzés. Mindig is imádtam az ilyen helyeket, és képes voltam egy-egy ilyen boltban akár órákat is eltölteni. Ám ez a látogatás viszonylag rövidnek bizonyul.
Egy rejtett polcon találok rá a tökéletes ajándékra. Egy aprócska napló az, díszes lakattal az oldalán. Fedőlapját napraforgók fedik. A napló lapjai kicsit sárgásak, ezzel azt a hatást keltve, hogy már sok időt megélt, ám azért látni rajta, hogy még új darab. A kasszához viszem, s mindössze 15000 wont fizetek érte. Igen, de az értéke nem ebben fog rejleni – hanem abban, ami benne lesz.
Mélységes hálám jeléül meghívom a maradék pénzemből egy-egy pohár forrócsokira a fiúkat, majd sűrű bocsánatkérések közepette hazasietek. Vagyis, hogy pontosítsak, Binhez.
Gyorsan darálom le neki tervemet – konkrétan a bejárati ajtón beesve és lihegve –, majd amint engedélyt ad képeinek alkalmazásához és fényképezőgépe használatához, a lakás felé veszem az irányt.
Gondosan ragasztgatom bele az naplóba a képeket. Leginkább Hoseok közös képeit a többiekkel, ám az első oldalt kihagyom. Ez lenne a lényege az ajándékomnak: egy album, benne olyan fotókkal, ami csak a jó dolgokra emlékezteti majd őt a későbbiek során.

Este hat körül lehet, mi pedig már készülődünk. Bin a sminkével babrál, én meg a közös szekrényünk előtt toporzékolok, valami olyasmi szöveggel, hogy már megint nincs mit felvennem. Igen, ez nálunk elég gyakori, bár a fiúk továbbra se nagyon tudják hova tenni az ilyesfajta kirohanásainkat. Végül sikerül választanom egy tetszetős blúzt és egy hozzá passzoló sapit. Nem telik sok időbe – talán egy órába – mire befejezzük a szépítkezést, aztán bele is ugrunk az éjszakába, nem is sejtve, mit rejteget még számunkra.

(c) 94irreplaceable

Régi sebek

Hiába tartok egy kicsit Jiwon fölém tornyosuló alakjától, általában megérzi az ember, ha valami gyanús van a viselkedésében. Vagy nem? Minden esetre a telefonomért nyúlok, és kihasználva, hogy a lakótársaim már alszanak, s a lakás eddig még nem ismert erkélyére vánszorgok ki, egy köntös társaságában.

Szemeim a forgalmas utat pásztázzák, miközben várom, hogy a vonal tulsó végén végre megszólaljanak. Nem is telik el sok idő, s az ismerős hang mosolyt csal az arcomra.

- Szervusz Haneul! Miben segíthetek?

Már két éve annak, hogy láttam a nagybátyámat. Anyukám öccse a gangnami őrsön dolgozik nyomozóként. Kiemelkedő a többi rendőr között, ám anno egy ügybe olyan szinten belegabalyodott, hogy anyám szép lassan megszűntette a köteléket kettőnk között. Félő volt, hogy beleőrűl a tettes börtönbe zárásába, de valami különös csoda folytán egy hónapja sikerült végre rács mögé dugni az illetőt. Így felbátorodva csörgettem meg az én szeretett nagybátyámat – s bár kicsit szégyellve –, hogy segítséget kérjek tőle.

- Bácsikám, szia! Olyan rég láttalak! Hogy vagy?

Sok minden történt az elmúlt időben, így heves csevegésbe kezdünk. Szinte egymás szavába vágva sztorizgatunk – csak úgy, mint régen. Még az is kiderül számomra, hogy körülbelül egy hete, hogy kapcsolatban éli napjait; egy gyönyörű főnővér a szerencsés, akivel a legutóbbi munkája során találkozott először. Hiába, napokig elhallgatnám a bácsikám történeteit, azonban a fejemben lecövekelt gondolatmenet csak nem hagy nyugodni. Muszáj rákérdeznem, hátha tud Miye, azaz Hoseok exbarátnőjének esetéről valamit mondani.

- Miye? Igen, rémlik valami... Hadd nézzek utána egy picit. 

A nagybátyám mindig is úgy tartotta, hogy jó nyomozó válna belőlem, azonban szüleim ellenzésére nem igazán mélyedtem el a témában. Ezzel szemben a bácsikám igenis támogatta a dolgot, így az üggyel való érdeklődésem azonnal felvillanyozta őt.

- Ah, igen! Egy évvel ezelőtt történt azon a környékén, ahol most laksz. De miért kérdezed? – teszi fel kérdését, bizonyára élve a – amúgy teljesen jogos – sanda gyanúval, hogy valami közöm van hozzá.

- Az egyik ismerősömet vádolták a lány meggyilkolásával. Csak annyit szeretnék, hogy végre begyógyuljon ez a máig felszakadozó seb... – sóhajtom fáradtan.

- Tudod mit? Fű alatt lepasszolhatom neked az akta másolatát. Mutassuk meg a szüleidnek, hogy helyed van a szakmában! Gyere be a mai nap folyamán, vidd el a másolatot, aztán rendezd el a dolgokat! Ha bármi segítségre van szükséged, hívj nyugodtan! – neveti el magát, majd egy újabb eset megoldására hivatkozva leteszi a telefont. Nos, ez sokkal könnyebben ment, mint gondoltam!

Elégedett mosollyal az arcomon lépek vissza a lakásba; fel se tűnt, hogy Szöul levegője mennyire fagyos. Már épp visszaballagnék a pihepuha ágyikómba, hogy immáron elfáradt fejemet végre álomra hajthassam, amikor is valami – pontosabban valaki – frontálisan ütközik velem.

- Nicsak ki nem alszik éjnek évadján! – köszönt Hoseok vigyorogva. – Mi járatban, Haneul-ssi? Bin-ah nem elég jó alvótárs? Alhatsz ám velem is, csak egy szavadba kerül. – Még a korom sötétben is látni, ahogy kacsint egyet, kihasználva helyzetét.

- Szeretnéd, mi? – forgatom meg szemeimet, de a görbület az én számon is megmarad. – Inkább menj vissza szunyálni, mert holnap nem fogod bírni a strapát – kuncogok halkan.

Hitetlenkedve röhög fel, majd a hajamat – már gőzöm sincs, hanyadszori alkalommal – összeborzolva visszabandukol szobája biztonságába. Vigyázz magadra, Hoseok! Nem adom magam ilyen könnyen!

Egy hét telt el azóta, hogy felvettem Miye ügyének adatait. Nem telik el úgy este, hogy ne nézegetném a lány képét, ami az akta elején díszeleg. Mosolygós, tiszta, szép arca van. Érthető, miért tetszett Seoknak – gondolkodom el mindig, egy keserű mosoly kíséretében. A keserűség végigjárja mindenemet, megmérgezve az amúgy sem ragyogó kedvemet. Ilyenkor persze mindig megfordul a fejemben, hogy mi van, ha ezen reakcióim a féltékenység első jelei volnának, de szerencsére sikerül utána megnyugtatnom magam, hogy egyáltalán nem találom ideális fiúnak Hoseok-ot. Yoongi amúgy is sokkal helyesebb! – puffogom magamnak, majd egy dühös fújtatás kíséretében földhöz vágom a kezemben tartott mappát. A papírok szerteszét hullanak, s Miye barátságos képe is kikerül a borító takarásából. Borzasztó bűntudat önti el a lelkemet.

Őszintén szólva teljesen össze vagyok zavarodva. Alig egy hónap telt el össz-vissz azóta, hogy megszöktem otthonról. A saját, gyerekes problémáim elől, amiket még nem igazán sikerült rendeznem. Hatalmas szerencsém, hogy végső elkeseredésemben egy csapat hibbant befogadott, akik segítettek beilleszkedni, valamint munkát és szállást adtak, és segítettek legyőzni a kommunikációs akadályaimat. És mindezt milyen áron? Sikeresen belekeveredtem egy gyilkossági ügybe,  valamint pontenciális bűnözők kiszemeltje lettem. Nyílván én sodortam magamat bajba a folyamatos kíváncsiskodásommal, azonban nem hagyhattam annyiban a három héttel ezelőtt hallott információkat. Sürgősen ki kell ezt az egészet derítenem, mert egyszerűen szétrobban az agyam a rengeteg infó kuszaságától!

Rögtön megcsap a meleg, ahogy beteszem a lábam a helyiségbe. A falakat fekete csempe borítja, a bútorok leginkább vasból és üvegből készültek. A bárpult mögött hatalmas választék díszeleg alkohol szempontjából. Drágábbnál drágább italok csillognak a gyér fényben, ami az amúgy sötétített ablakokon keresztül beszűrődik. El is gondolkodom egy pillanatra, hogy hogyan láthatnak az ott lévők, de hamar konstatálom, hogy hozzá lehet szokni a dologhoz. Nagy levegőt veszek, majd rámosolygok a jelenlévőkre, akik kíváncsian pislognak felém. Üdv az oroszlán barlangjában!
- Haneul-ssi! – hallom meg Hanbin csilingelő hangját. – Mi járatban erre? – lép mellém, s vigyorogva átkarolja a vállamat. Zavartan nevetem el magam, majd fülem mögé túrva a hajamat megköszörülöm a torkomat.
- Sz-szia! B-beszélhetnénk? Te, én és Bobby... – halkulok el, ahogyan egyre idegesebbé válok. Na igen. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz.
- Hát persze, hogy naná! – kacsint egyet szórakozottan. – Bobby! – kiáltja el magát, majd kézen ragad, és elvonszol egy kisebb irodába. Hamarosan az előbb emlegetett is csatlakozik hozzánk, s kezdetét veszi a tárgyalás.
Valószínűleg hosszú órák telnek el – én legalább is így érzem –, ahogyan a két sráccal szemben ülve hallgatom a Miyével történt esetet – természetesen az ő szemszögükből. Állításuk szerint Miye kicsi kora óta jóban volt Bobbyval, így amikor Hoseokkal összekaptak, azonnal hozzájuk rohant. Az iKON srácok mind ismerték őt, és kedvelték a lányt. Egy időre akart csak náluk maradni, mert kellett neki egy kis szünet, azonban tudták, hogy mindennél jobban szereti Hoseokot, így kis időn belül vissza is ment volna hozzá. Egyik este Miye kitalálta, hogy főzni akar valamit a srácoknak a szállásért cserébe, így amíg a fiúk dolgoztak, ő kiment a boltba. Azonban sosem tért vissza. Sima rabló támadás volt, hiszen se a tárcája, se a mobilja nem maradt nála. Bobby talált rá szerencsétlen lány testére. Vérbefagyva, egyedül. Bobbyt szó szerint kirázza a hideg, ahogy visszaemlékszik a múlt eseményeire.
Némán meredek magam elé, ahogy a történet befejeződik. Komorság telepszik a szobára. A helyiségben lévő oxigén elfogyni tűnik, nehezebben veszem a levegőt. Az agyam egyre csak azon jár, hogy eddig ezt miért nem sikerült megbeszélniük? Nyílván Hoseok féltékeny volt Bobbyra, és biztos vagyok benne, hogy ennek előzménye is volt. De ha más nem, Miye kedvéért miért nem borítottak fátylat ezekre a sérelmekre? Egyszerűen képtelenség, hogy olyan fájdalmat okoztak volna egymásnak, ami miatt nem lehetett fegyverszünetet tartani. Nem hiszem el, hogy olyan szinten forrófejűek ezek ketten, hogy Miye elvesztése után is inkább csak marakodtak, semmint hogy együtt gyászoltak volna. Megrázom a fejem, hitetlenségem jeléül. Megköszönöm Bobbyéknak, hogy infóval szolgáltak, s amint lehet, eltűnök onnan. Mit sem törődök az utánam kiáltó Hanbinnel, aki kitalálta, hogy randira akar invitálni, valamint a többi srác kérdő pillantásaival sem. Azzal viszont már annál inkább, hogy egyszerűen érzem, ahogy Bobby lyukat éget a hátamba a tekintetével. Valami itt nem stimmel.
Visszasprintelek a Felkelő Napba, s egyenesen Subin felé lépkedek. Na jó, szó szerint letámadom őt, azonnal le is huppanok mellé a nekem fenntartott üres székre.
- Unnie, mondanom kell valamit – kezdem rekedtes hangon, mire felemeli kezeit, amolyan "ne mondj semmit" stílusban.
- Tudom, hogy nyomoztál Miye ügyében – néz a szemeimbe komolyan. Arcáról semmit nem tudok leolvasni, így kezdi rám hozni a frászt. Azonban csak egy fáradt mosollyal nyugtázza a dolgot, s tenyerét a combomra helyezi. – Nem értem, miért érdekelnek Bobbiék – bár meg kell hagyni, nagyon helyesek – köhécsel látványosan –, de figyelj rám – komolyodik el ismét. – Mind tisztában vagyunk az esettel, tudjuk, hogy mi történt akkor éjjel. De Hoseok hajthatatlan, akárhányszor is próbáltuk őt meggyőzni az igazságról. Kérlek Haneul, ne szaggasd fel a régi sebeket. Jó ez így. – Érezni rajta a kétségbeesést, ahogyan Hoseokot védi. Igaza lehet. Lemondóan sóhajtok, s bólintok egyet. – Bobbyékat meg hagyd. Tisztában vagyok vele, hogy brutálisan jól néznek ki, de hé, látod te Hoseokot, amikor rádnéz? Mérget vennék rá, hogy bejössz neki. És azért meg kell hagyni, ő sem rossz pasi – vonja fel a szemöldökét egy megnyerő mosoly kíséretében. Nos, Subin mindig is híres volt a meggyőzőképességéről. Tökéletes példa rá, hogy mai napig velük lakom. Heheh.
De hogy Hoseok helyes lenne? Hm. Nem igazán gondoltam mág rá így. Néhányszor nyílván megfordult már a fejemben, hogy egészen jól áll neki az a fekete kalapja, és hiába húz fel mindig az idegesítő vihogásával, mindig mosolyt csal az arcomra. De hogy bejönnék neki? Nem is tudom... Jézusom, Bin, az őrületbe kergetsz a megjegyzéseiddel!
Minden bizonnyal Subin észrevehette, hogy a színem már-már egy pipacséval vetekszik, így aranyos stílusban – csak olyan Binesen – kiröhög. Megforgatom a szemeimet, és én is elvigyorodom. Nem, nem tetszik nekem Hoseok. Amúgy is, fiatal vagyok, bőven ráérek még.
Sokáig beszélgetünk még barátosnémmel mindenféléről, ruhákról, koncertekről, sorozatokról, azonban a fiúk, mint téma, valahogy mindig visszatér. Addig piszkál engem a hülyeségeivel, miszerint "milyen aranyosak lennénk együtt" (hiszi a piszi...), hogy egyszer – a kelleténél picit ingerültebben – kérdezek vissza:
- És neked, Miss Kerítőnő, van valakid? – csúsznak ki számon a csípős szavak, mire Bin meglepetten pislog párat, majd vállatvon.
- Nincs. Egy éve szakítottunk Yoongival, azóta nem volt senkim – pillant oldalra, mintha csak valami érdekeset látna. Meghökkent a válasza. Jól hallottam? Yoongit mondott?
- Yoongi? Mármint AZ a Yoongi? A Min-féle? – teszem fel a bugyutábbnál bugyutább kérdéseimet értetlenkedve. Biccent. – De miért szakítottatok? Te jó ég... Nem fura, hogy még mindig együtt laktok? 
- Nos... Nem sokkal Miye halála után történt. Mindannyian frusztráltak voltunk, kellett egy kis szünet – Ismerős szöveg... – De minden bizonnyal folytatni fogjuk, előbb, vagy utóbb. Amúgy nem igazán. Előtte sokáig voltunk legjobb barátok, szóval nem volt nehéz visszaszokni ehhez – mosolyog rám, de látom rajta, hogy nem őszinte a görbület az arcán. Bólintok egyet, majd a gondolataimba merülök. Mondjuk nem sokáig, mert megjelenik a látókörömben valami, ami felkelti a figyelmemet. Fekete nadrág, bordó bakancs, fehér ing, halványrózsaszín, hosszított mellény és a jellegzetes, fekete kalap. Hoseok. Jung Hoseok.

(c) HOPEfulMINutes